A Campus fesztivál nem a sáros bakancsról szól

Debrecenben évek óta rendeznek fesztiválokat, a kezdetben a Vekeri-tó nevű, a város tulajdonképpeni határától mintegy tíz kilométerre található kemping és az ott található erdő, no meg tó volt a helyszín, volt itt EFOTT is annak idején, meg még itt zúzta meg a cívis agyakat Lemmy is. A szervezők tavaly viszont gondoltak egy merészet, és mivel úgy látták, a város lakói nem nagyon akar kimenni a fesztiválra, behozták a fesztivált a városlakóknak.

Az átkeresztelt esemény Debrecen Rózsadombjának tőszomszédságába, a Nagyerdőbe költözött, ez kábé olyan, mintha a Szigetet a Városligetben rendeznék meg, csak a debreceni polgár nem tiltakozik a dolog ellen, hanem lelkesen részt vesz az eseményekben. A tavalyi próbafutam annyira jól sikerült, hogy idén a szervezők pár külső helyszínnel is bővítették a Campust, a Nagytemplom előtti főtéren felállított színpadon látható koncerteket ráadásul belépőjegy nélkül lehet megtekinteni (párhuzamnak legyen mondjuk a Hősök tere).

Rutinos fesztivállátogatónak feltűnhet, hogy sok, más rendezvényeken megszokott motívum hiányzik, nem láthatók a sátrak (a kemping jól elszeparáltan helyezkedik el a főbejárat mellett), az ételkínálat jóval színesebb, mint Soporonban vagy a Hegyalján, a Borok utcája nevű helyszínre például kivonult egy tájjelegű ételekre szakosodott étterem, és olyan mangalicazsíros kenyeret adtak tarjával, hogy sírva fakadtam, és még az árától sem kellett hasba szúrnom magam. Jó, itt is megvannak a fesztiválokat támogató multicégek szokásos sátrai, minden arénának valami corporate neve van, Apple Aréna viszont tudomásom szerint máshol nincs idén, azt viszont nem sikerült kiderítenem, hogy sikerült megnyerni a céget a szponzorációra.

Nyakas cívis

Szembeszökő, mennyire más a hangulata ennek a fesztiválnak: a debreceniek családostól vonultak ki az első napi programokra, Kowalsky-t és a Vegát néztek a főtéren, ahol meghökkenve láttam, hogy a budapesti Kossuth térről 2006-ban elüldözött tüntetők itt azóta is aktívak, és miközben a zenekar a fekete lepkéről énekelt, a tinilányok sikoltoztak, a szülők meg elnézően mosolyogtak, ők ott álltak a debreceni főtéren felállított emlékmű előtt árpádsávos zászlójukkal. Az iszonyatos meleg ellenére egyre csak jöttek a népek, makacs népség ez a cívis, ugye, ha jól akarja érezni magát, nem érdekli, hogy a tér kövezete vagy hatvan fokos meleget sugároz.

A fő helyszíneken a szokásos fesztiválprogram zajlott, ha egy rendezvényt lát az ember, teszem azt a Volt fesztivált, akkor, ha csak a magyar fellépők érdeklik, el se menjen a többire, mert ugyanazt kapja mindenhol. Kis piac, kevés zenekar, mondják a szervezők, és széttárják a kezüket, Kispál, Tankcsapda vagy Quimby nélkül nem érdemes belekezdeni a szervezésbe. A fő helyszínen, a Nagyerdei stadionban is rengeteg helyi lakos kószált, igazi punkokat, klasszikus fesztiválarcokat nem is látni igazán, első blikkre decens polgári esemény a Campus.

Attis for Nemzeti Fősámán!

Az első napi programban kapott helyet Pataki "ufók visznek-hoznak" Attila és a harminc éves Edda művek, de a buli elejét majdnem elvitte egy kisebb vihar. Ahogy azt Pataki megjegyezte, a Magyarok Istene (így, nagybetűvel) megkegyelmezett nekünk, és eleve, kurvára szeret minket, magyarokat, még jó, másokat nem, mert ez egy ilyen isten. Attis folyamatosan véreimnek szólította az erre fogékony közönséget, színpadi rutinja vitathatatlan, az igazi az lenne, ha ehhez jó zene is párosulna, vagy énekhang, de ne legyünk telhetetlenek. Ha a tekintetes kormány szeretne valamiféle Nemzeti Fősámánt (és már mér' ne akarna), az egykori zacitulajdonos Pataki mellett én máris elkezdenék kardoskodni.

Harminc év anyagából válogattak össze egy igazi besztof-programot a zenészek, a közönség, különösen az első sorokban tomboló negyvenes műkörömépítők és mellettem álldogáló hatvanas párok zabálták a produkciót, Kör, Kölyköd voltam, Elhagyom a várost, satöbbi. Kár, hogy az egykori nemzedéki himnuszok, azok, amiket egy miskolci kultúrház színpadán üvöltött Pataki együtt a csöves közönséggel 1980-ban, itt, a pecsétgyűrűs kisujjal, meg a dáridós múlttal már hitelüket vesztették. A Hűtlen alatt felvett magyar zászlós bekecs egyenesen az ízléstelenség hátárát súrolta, és akkor még a színpadra felhívott csajokra nyálát csorgató énekesről nem is beszéltünk.

A buli egyik mélypontja a Republic-énekes Cipővel közös duett volt, szegény díszvendég (aki húszéves zenekarával az Edda után lépett fel) végig úgy nézett ki a közös éneklés alatt, mint aki nagyon szeretne máshol lenni, mint a színpadon, mondjuk a Góbi sivatagban víz és iránytű nélkül.

Részegen is meg a ska

Az Edda után a Republic buli is egy igazi klasszikus nosztalgia-est volt, jobbra-balra hajladozó közönséggel, és meglepően jól szóló cájggal, a fesztiválon nem lehet rendesen hangosítani tétel máris megdőlt, minden hangszert kiválóan és arányosan lehetett hallani, hangos is volt, mélye is volt, arról nem a hangmérnök tehet, hogy a zenekar nem igazán tudta magával ragadni a jónépet.

Az est utolsó neves fellépője egy argentin zenekar, a Karamelo Santos volt, akik nem a nagyszínpadon, hanem egy sátorban kaptak helyet, de ez csak jót tett nekik, mert lendületes, kemény, ska, punk, reggae és hip-hop egyvelegük itt, a zárt térben sokkal nagyobbat szólt, mint kint. A közönség vette a lapot, és majd' szétrúgta a sátor oldalát, amit a zenészek különösen élveztek, szóval igen fasza kis buli volt ez,   annak ellenére (vagy pont azért), hogy az argentinok reggel tíz óta szinte egyhuzamban ittak, az utolsó sört a turnémenedzsernek úgy kellett kicsavarni a gitáros kezéből a színpadra menet.