Síneken bukdácsolva fesztiválozni

A Gyár jó mulatság, ezt eddig is tudtuk. Néha egyszerűen jó olyan fesztiválra menni, ahol nem a szokásos környezetet kell bámulni, hanem lehet bukdácsolni a síneken, falnak támaszkodva koncertet nézni, a Vasgyár pincéiben támolyogni. A 2010-es Gyár valószínűleg minden eddiginél több embert vonzott, és mivel sátrazni nem lehet, gyanítom, hogy helyi népmozgalom lett egy olyan helyen megtartott buliból, amit hétköznapokon ugyanaz a száz ember szokott látogatni. A helyszíneket kicsit átszervezték a tavalyihoz képest, a hiphop színpadot nagy bánatomra a tavalyi barátságos szabad tér helyett bezavartak egy mindenképp szarul szóló csarnokba.

Első nap a szokásos pacsizás után itt tekintettem meg tisztes késés után a Hősöket. A veszprémiek gyakorlatilag telt házat csináltak, bizonyítván, nincs szükségük feltétlenül Ákos-feldolgozásokra a népszerűség eléréséhez. A "slágerdalok" szövegeit jó néhányan kívülről fújták, az Utolsó vasárnapra visítoztak a lányok, és amúgy is, látszik, ez a zenekar annyit koncertezik, hogy akár rutinból is le tudnak nyomni egy jó bulit. Zomblaze-t (ő a dj-jük) felköszöntötték épp aktuális születésnapja alkalmából, aztán leléptek úgy, hogy a közönség valószínűleg még legalább ennyi ideig bírta volna a mulatságot.

Kis szünet után belenéztem a My Fear From the Silence-be, ami egy kifejezetten ígéretes metalcore-zenekar (még ha ez a szókapcsolat elsőre teljesen értelmetlennek is tűnik), kellően agresszív kiállással, és egy disznóvisításra is képes frontemberrel. A probléma az, hogy ezeket a középtempós döngöléseket kiszámítható időnként szakították meg olcsó heavy metalos (vagy göteborgi, tökmindegy) témákkal, amik sajnos sokat levettek a produkció éléből – ugyanakkor a 20 év alatti szörnyeteges pólós rétegnek jól láthatóan ezek jöttek be a legjobban.

Zárásként még megpróbáltam megnézni, mi folyik az elektrorészlegben, de sajnos valami botrányszar panelprogramos diszkó szólt. Ez  azért szomorú, mert az agyonreklámozottnak nem mondható oszlopos teremben DJ Humi minőségi elektrohouse-szal döngölte azt az öt embert, aki szintén megunhatta a a szomszédban lévő színvonaltalanságot.

Pénteken elsőként azzal kellett szembesülnöm, hogy számomra egészen példátlan módon egy nap alatt 100 Ft-tal emelkedett a sör ára. Nem picsognék érte sokat, mivel az etikai részt leszámítva semmi jogom kötözködni, de ha már így alakult, akkor az a sör lehetett volna hideg, és ezért a kis pluszért cserébe jó lenne elintézni, hogy az ember használhasson vécéket. Nem, idén már nem elég az a négy szállítható fülke, és a szarban-pisában ázó lenti vécék. Ráadásul ez szerintem valami helyi szokás lehet, ugyanis többnapos rendezvényen Miskolcon kívül soha nem találkoztam még ezzel, itt viszont a város összes hasonló jellegű buliján tapasztalom.

Lassan túllépve ezen ügyesen lekéstem a Punnany Massifot, de szerencsére az Akkezdet Phiait sikerült pár hét után ismét megnézni. A Gyár velük is fényesen bizonyította, hogy ez a stílus keleten kiemelten népszerű, Saiidékra például annyira sokan voltak kíváncsiak, hogy a leghátsó sornál előrébb teljesen esélytelen volt bejutnom. A program a jól megszokott dalokra épült, viszont végleg megdőlt az elméletem, miszerint az idén kiadott Kottazűrön nincsenek akkora szállóigék, mint az első lemezen voltak. Nos, ha nem is a refrénekben, de a legtöbb dalban előfordulnak közönségkedvenc sorok, amiket már nyugodt szívvel el lehet ordibáltatni az egybegyűltekkel. Ráadásul a kicsit absztraktabb új dalok egész máshogy hatnak élőben, pedig elsőre kifejezetten úgy tűnt, inkább otthoni hallgatásra készültek.

Ezután Mr. Busta RedOne-nal kiegészítve egész más vonalat mutatott be, gyakran elhangzó pina, kurva és fasz szavakkal, a korszellemnek megfelelően jól elküldve az exhaver FankaDelit a picsába. Kicsit megunván a bólogatást úgy döntöttem, itt az ideje letudni az évi rendes Watch My Dying-koncertemet. A még mindig négy taggal mozgó srácok most sem hibáztak, szépen ledózerelték a déutáni vihar miatt sárral dúsított területet. Érdekes figyelni, hogy mennyivel dallamosabb zenét játszanak manapság, mint a demók környékén, ezzel párhuzamosan mennyire eltávolodtak az amúgy is egész más irányba haladó, de néha még mindig nagy példaképként emlegetett Meshuggah-tól.

Harmadjára már csak annyi maradt, hogy megnézzem a meglepően kevés embert vonzó Superbuttot, amely végül is a kötelezőt hozta, ami egy rendszeresen külföldön is játszó (idén például az osztrákoknál a Faith No More-ral egy színpadon fellépő) zenekarnál eleve magas színvonalat jelent. Vörös Andrásék itthon megbízható közönséget vonzanak, akik valószínűleg tényleg együtt hallgatják a Pioneert a kedvenc System of a Down-dalaikkal, és ez így jól is van. A koncert után már csak barátkozással telt az idő, közben megtudtam, hogy a szuperseggel párhuzamosan az évezred Fish!-koncertjéről maradtam le, majd legközelebb bepótolom.

Hazafelé jó pár órával később még ismét rá kellett döbbennem, hogy Magyarország szekuritisei hol is állnak, itt például vígan kötözködtek a csúnyán nézni sem merő látogatókkal, ügyelve pár tini rugdosására. Hazamenvén biztos adtak az asszonynak is.

A Gyár idén is jó volt a hazai könnyűzene gyors feltérképezésére, és amúgy pozitív irányba haladunk. A kialakult kép szerint az emberek már vidéken sem csak Hamvai új órájáért hajlandóak belépőt fizetni, és a pár éve még következetesen elkülönülő stílusok között is egyre nagyobb az átjárás. A pár malőr ellenére azt hiszem, mindenki elégedett a negyedik Gyárral, jövőre viszont érdemes lenne valami lakhatási lehetőséggel, több vécével, fix árakkal és nem gyalázatos szekuval dolgozni.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!