Az Iron Maident is legyűrte a technika

2010.08.15. 10:45
| Módosítva: 2010.08.15. 14:16

A Sziget legendásan pocsék hangosítása és saját (süket?) hangmérnökük majdnem a sírásba kergette az Iron Maiden nagyszínpados koncertjére összegyűlt tömeget. Az angoloknak az az egy szerencséjük, hogy van egy Bruce Dickinsonjuk, amit lehetett, azt ő megmentett az estéből.

Amikor először hallottam Maident, 12 éves lehettem, a szomszéd srác hozta egy Polimer kazettán, hogy vegyem át neki a másolós magnómmal. A Killers agyonhallgatott, ki tudja hányadik másolata volt az alany, sistergett, mély és magas sem szólt, csak valami gurgulázás, de volt benne iszonyú nyers energia, amitől egyből átvettem magamnak is. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer élőben is úgy fog megszólalni a Wrathchild, mint azon a kazettán, pedig de, a Szigeten ez is sikerült.

Ilyen elkúrt hangosítást régen hallottam a Nagyszínpadon, pedig a cájg tönkretett már nem egy produkciót. Az első két számban konkrétan nem szólt a bőgő, és hiába iparkodott három gitáros is a színpadon, egyet is alig lehetett hallani belőlük. Aztán megjött az a bőgő, menten gerjedt is egy sort, két dalt a búgás tett élvezhetetlenné, majd a potméterekkel a koncert alatt folyamatosan birkózó hangmérnök már úgy is mindegy alapon rátolta a hangerőt a lábdobra, amitől az úgy szólt, mintha egy közepesen töltött párnát vernénk részegen fakanállal.

Ez mellesleg azért volt furcsa, mert ugyanezen a cájgon a többi zenekar (ezen a Szigeten) eddig nem szólt rosszul, és a Maiden még saját hangtechnikával is megerősítette a készen kapottat - a hangmérnökük egyszerűen nem tudott mit kezdeni a technikával.

Ezen, mármint a tré hangzáson a hangerő sem segített volna, de ez a koncert még hangos sem volt, a keverő környékén simán beszélgetett az ember a mellette állóval, nem került a számok hatása alá, nem tudta magával ragadni a produkció. Ebben vastagon benne volt azért a zenekar is. Muszájból lenyomott fesztiválbulinak tűnt a koncert, a kötelező körök (The Number of the Beast, Hallowed Be Thy Name, Iron Maiden) mellett közepesnél unalmasabb dalokkal. A turné elméletileg a Final Frontier című új anyagot promótálja, amiről - mivel nálunk még csak mostanában jelenik meg - egy számot hallottunk csak, a setlist gerincét a Brave New World és az utána megjelent két lemez dalai alkották.

A Maiden egyik legnagyobb baja, hogy a klaszikus megaslágerek (The Trooper, Run to the Hills, Aces High, Revelations) mellé az utóbbi tizennyolc évben egy olyan dalt sikerült csak írni, ami igazán meg tudja mozgatni egy fesztivál közönségét, a Fear of the Darkot, amire a Szigeten is feléledt a kissé punnyadt publikum, hogy aztán egy újabb, galoppozós bőgőre épülő, pilinckázós gitárfutamokkal tarkított barokkos próbálkozás csendes apátiába taszítsa megint. Értem, hogy nem lehet mindig ugyanazt a 16-ot nyomni - tényleg, miért nem, kit érdekel egy közesen megírt, 11 perces töltelékdal 2006-ból, amikor ott a Charlotte the Harlot is az életműben? -, de ezekkel a dalokkal csak a saját közönségüknek tudnak örömet szerezni. Egy fesztiválra a népszerűeket kell elhozni, a Ghost of the Navigator nem fogja az alkalmi hallgatót berántani és lemezvásárlásra ösztönözni.

A koncert alatt végig úgy tűnt, hogy a zenészek is jobban élvezik a régebbi számokat, akkor a mosolyok is őszintének tűntek, akkor is, amikor Nicko elkúrt pár nótát, vagy Bruce későn lépett be egy-egy verzében, de hát ezek hozzátartoznak az ilyenhez. Dickinson az egyik legjobb frontember a rockzenében, ezt eddig is tudtuk, ha tegnap Blaze Bailey, a zenekar legsötétebb öt évének énekese (az E-klubban lépett fel a Maiden annak idején, nem vicc) lett volna színpadon, a közönség biztos nem lett volna ilyen toleráns a produkcióval szemben. A csávó ugrált, szaladt, énekeltette a népet a záró Running Free alatt (még egy jó pont), és kiválóan kommunikált a közönséggel - bár az átkötő szövegek nagy részét már mind hallottuk korábban is.

Ami számomra pozitívum volt az egész cirkuszból (valaki szóljon már rá ezekre a jóravaló munkásemberekre, hogy a sci-fi téma annyira elcsépelt, hogy az valami hihetetlen, a papírmasé űrhajóbelső 2010-ben gáz), az a távolról egy szétkokózott öregasszonyra emlékeztető Jannick Gers volt. Mert hallani ugyan nem nagyon lehetett, hogy menet közben mit tesz hozzá a soundhoz, de a szólók alatt kiderült, tényleg be van dugva a gitárja. Pedig addig meg voltam győződve róla, hogy csak díszítő elem a színpadon.