Az AC/DC találta fel a screamót

Aki tavaly volt először a nyírbátori Azfeszten, mint én, az idén meglepődhetett a helyszín átalakulása miatt. Nyoma sem volt a sok homokhegynek, építési törmeléknek, a halmokból jól felszerelt termálfürdőt varázsoltak a romok helyére, ennek egy része adott otthont az idei fesztiválnak. Nem volt por, volt helyette sok fa, meleg víz és a szokásos zene. Utóbbi a magyar zenekarok szintjén többé-kevésbé hozta a hazai fesztiválátlagot, külföldi fellépők tekintetében viszont voltak különlegességek, ebből emelünk ki hármat, és egy magyart bónuszba.

2010. augusztus 18.

A Ghost Of A Thousandet az első napon teljesen ismeretlenül néztem meg, annál inkább megfogott. A zenekar amolyan rockandrollos poszthardcore-t játszik, és aki szereti a Refused-énekes Dennis Lyxzén csapatait- az előbbin kívül a The (International) Noise Conspiracyt -, az valószínűleg semmi kivetnivalót nem talál a britekben sem. Fogós garázsrockos témákra visítozik a kisiskolásfejű énekes, aki szerencsére nem is marad egy helyben a színpadon, gyakran lejön a közönséghez, sőt, a közönségbe is énekelni. Második lemezüket turnéztatták nálunk, erről szólt a legtöbb dal, de a Back in Blackkel bemutatták azt is, hogy a screamo hang feltalálója tulajdonképpen Brian Johnson. Másnap a twitteren erősen méltatta a zenekar a bulit, úgyhogy lehet, nemcsak az igen aktív hazai közönség érezte jól magát.

2010. augusztus 19.

A Napráról mostanában egyre többet hallani, ami nem is csoda. Nekik valahogy úgy sikerült az egyre népszerűbb népzenét belevinni a progresszív rockba, hogy szerves egésszé változott, nem kínnal összeerőszakolt stílusokká. Ráadásul úgy populárisak a dalaik, hogy közben a zenészeknek is leesik az álluk őket nézve. Both Miklós énekes-gitárost már sok helyen méltatták, valóban nem lehet elmenni játéka mellett, ami természetesen szem(fül)kápráztató. De igazából az a döbbenetes, hogy mennyire lazán játssza a bonyolult témáit. Frontembernek is elmegy, és bár picit esetlenül kommunikál a közönséggel, legalább vicces. Mellette ott van látványnak Krámli Kinga énekesnő, akinek mozgását legtöbbször úgy lehetne leírni, mintha egy robot egyszerre akarna csárdást járni és pantomimezni, de a zenéhez kifejezetten illik.

A Napra dalaihoz kell figyelem, így koncerten egy őket nem ismerőnek sok lehet, amit hall, de ha már párszor lement otthon bármelyik lemez, azaz leginkább az új, akkor a fellépés a hab a tortán. Azt viszont el tudom képzelni, hogy a Tulipános című dallal sokakat megfognak egy-egy koncerten. Both szerint ez az egyik leginkább kakukktojás szerzeményük, viszont egyben ez a legkönnyebben emészthető is. Nekem pl. a koncert után napokig ki nem ment a fejemből a dallama.

A Hauntedban két olyan zenész is van, akik a metálszíntéren etalonnak számítanak. Itt játszanak ugyanis az At The Gatesből ismert Björler ikrek, akik az anyazenekaruk feloszlása után 1996-ban alakították meg a Hauntedot. Az At The Gates a mai napig a svéd dallamos death metal atyaúristene, de a zenekar pechjére ez a stílus csak akkor lett divat, amikor ők már nem léteztek. A Haunted valamelyest más, nemcsak a Slayert hallani ki belőle, vannak lassabb, elszállósabb témák is, és ez sokban köszönhető az énekesnek, aki Nyírbátorban úgy nézett ki bő farmerjában a színpadon, mintha MC Hammer átalakult volna szakállas, szakadt rockerré. A hangja viszont kiváló volt élőben, az is, ahogy ordít, de a rekedten dallamos részei is. Tulajdonképpen miatta ér az átlagnál többet a zenekar, ugyanis a Björler testvérek valahogy nem tudnak olyan emlékezetes témákat összerakni egy Haunted-lemezre, ahogy azt az At The Gatesnél tették. Ennek ellenére a koncert jó volt (nagyon jól is szólt), még ha viszonylag unottan, rutinból tolta is a csapat.

2010. augusztus 20.

A Madball a New York Hard Core maga. Kemény, melldöngetős, egyszerű, de fogós zene, tele üzenettel. Első emlékem talán egy 1995-ös hollandiai Dynamo-fesztiválos koncertfelvételhez kötődik, ahonnan leginkább a hatalmas termetű basszusgitáros látványa maradt meg bennem. Ő most is benne van a zenekarban, csak még nagyobb lett, de Freddy Cricien énekes sem olyan kölyökképű már. Nála kevés hitelesebb hardcore arc van, már hétévesen ott ugrált bátyja oldalán az Agnostic Frontban, ezután Floridából New York gettójába költözött, a Madballt egész pontosan 12 évesen alapította az Agnostic Front tagjaival, zenélés közben építkezéseken dolgozott, sőt börtönben is volt valamiért. Szuggesztív frontember, lényegében ő viszi az egész koncertet a hátán, folyamatosan ugrál, pózol, kommunikál a közönséggel. Ugyan új dalokat is játszottak a hamarosan megjelenő nagylemezről, de a legnagyobb ugrálás a régi, kilencvenes évek elejei számokra volt. Mellesleg itt is lejött, hogy ennek a zenének az alapja a ritmusszekció, a dobos ráadásul egyenesen Bruce Springsteen mellől érkezett. Ők jönnek hamarosan megint hozzánk a másik New York-i hardcore alapcsapat, a Sick Of It All társaságában, aki ezt kihagyta, október 15-én a Dürerben pótolhat.