A SZIN szervezői a zöld gondolkodás jegyében nemcsak hippi jelszavakat skandálnak és poharakat váltanak vissza, zenekarokat is újrahasznosításból szereznek. Nem tudom, válogatni mennyire szoktak, de a hozzáállásnak köszönhetően megtörténhetett minden szociológus álma: egy színpadon, egymás után játszott a hidrogénezett hajat mindörökké kisajátító Scooter és a Sláger Rádió miatt a vérünkbe ivódott Europe. Eljött a pillanat, mikor összeforrt az Energie póló és a nagypapától ránk maradt bőrdzseki.
A helyzet nyilván zavart okozott a tér-idő kontinuumban, ugyanis már a fesztivál felé tartva szembesültem egy I (szívecske) Techno matricát viselő Ladával, mögötte meg pár Hobóra emlékeztető úriemberrel, hogy aztán a látványt egy 50 körülinek kinéző nő koronázza meg: pólóján a Scooter felirattal, és a nevet egy magyar nemzeti italról kapott H. P. Baxxterrel. Azért szép lassan megvalósult apáink rémálma: a tüctücre többen voltak kíváncsiak, mint a dzsidzsire. A Scooteren idén nem tapasztalt mennyiségű emberbe ütköztem, és masszív rajongásba.
Magyarország szereti a Scootert, és ezen amúgy láthatólag a Scooter lepődött meg a legjobban. Hálálkodni azért igyekeztek, volt itt tűz meg durrogtatás, de ami a legfontosabb, rave, happy hardcore meg úgy minden, amihez fel lehet venni egy narancssárga lencsés piacos napszemüveget. Ez a zenekar nem játssza meg magát: nem hoztak mutatóba zenészeket, ha egyszer úgyis minden gépről megy, hoztak helyettük dekoratív táncoslányokat és idétlenül táncoló fiúkat is.
A szőke germán istenség meg így öregecskén is pontosan akkora antitalentum, mint 20 éve, tulajdonképpen az énektémák és az átvezető szövegek között sem volt semmi különbség. Talán annyi, hogy a dalok több "jéát" tartalmaznak. Maga a műsor meglepően keveset tartalmazott az előzetes találgatások alapján kötelezőnek gondolt darabokból, nem volt Fire meg I'm Raving, de az Endless Summerbe való pár perces kitekintés simán kárpótolt mindenért, Hápétól hallani a Bird is the Worldöt meg egészen katartikus élmény volt.
A bambulás közepette jöttem rá, hogy ez nekem tulajdonképpen tényleg tetszik. A Scooter nem szórakozik a színpadon, hanem szórakoztat. A buli semmivel sem volt kínosabb, mint az évente idelátogató Prodigy szabadon választott produkciója, és kevésbé aktuális sem. Csak míg a Prodigy valamiért bekerült itthon az "igényes zene" skatulyába, addig szerencsétlen németek egy olyan időt és helyet idéznek meg, amiről az említett "igényes zene" rajongói nagyon szeretnének elfeledkezni.
A megvilágosodás után elkezdődött a hangolás a Europe-ra, ami közben minifelméréseket végeztem. Ezek alapján nincs olyan ember, aki ismer Europe-dalt a Final Countdownon kívül. Én elvileg kivétel vagyok, mert bátyámnak annak idején Europe-kazettája is volt, de sajnos akármennyire erőlködök, nem jut eszembe másik szerzemény, sőt dallam sem. Aztán jött a koncert, kiderült, miért is van ez így. Azért, mert az addigi telt házat amúgy szépen lefelező Europe-nak tényleg csak ez az egy dala van, ami kicsit is több, mint a '80-as évek rádiórock sablonjainak puffogtatása. Már a kiállás is erről szól: bőrdzsekik, hónaljszőr jellegű frizurák és Joey Tempest leginkább rúdtáncosra emlékeztető mozgása a mikrofonállvány körül.
Valahol a zenekar is érezheti, hogy itt bizony nem lehet elintézni az egészet egy dalból, ezért a biztonság kedvéért eltolták Bob Marley No Woman No Cryát is a koncert közepén, azt úgyis ismeri mindenki. Az igazsághoz tartozik, hogy a minifelmérésem sikeréhez nagyban hozzájárult volna, ha elmerészkedek az első sor környékéig, ott ugyanis láthatóan egy Europe-szimpatizáns kommuna gyűlt össze, felvértezve a svédek életművének teljes ismeretével.
Bár felvetődött, hogy a zenekar akár lehetne is annyira jópofa, hogy az egyetlen igazi slágerüket nem prezentálják, de természetesen az utolsó tétel a Final Countdown volt, amin égbe emelkedtek az ördögvillák, lobogtak a rőzsék, a Europe meg kiélvezte a dalát, aminek végre nemcsak a közönség első sora tudja a szövegét, és nem Bob Marley írta. Tanulság nincs, hacsak az nem, hogy a Final Countdown vezérmotívumát remekül össze lehet kötni a Scooter Maria című klasszikusával.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon