Mulatozás metálra a porfelhőben

Tavaly sehol sem lehetett belekötni a Nova Rock színpadjainak megszólalásában, ezért idén már a második nap kiosztottuk az öt csillagot, ami hiba volt. A nemrég itt még főzenekarként fellépő In Flames például úgy kezdett fényes nappal, hogy csak a dob, a szintieffektek, illetve az ének szól kifelé. Majd az sem. Jó másfél számig a közönség csak a kihangosítatlan dobot hallotta, meg azt, hogy a zenekar kétségkívül kiválóan hallja magát. Ezt az énekes el is mondta azzal együtt, hogy hiába integet neki a közönség, nem fog leállni, és különben is, tök jól szórakozik, mert hallanunk kéne milyen klasszul szól a fülében a cucc.

Aztán nagyon recsegett a Motörhead is, akik pár szám után le is vonultak, háta valaki megszereli és jobb lesz, de nem lett. Lemmy eleve krákogós hangját még a hangfal sistergése is effektezte, de ezt leszámítva olyan fasza volt a Motörhead, amilyen fasza a Motörhead lenni szokott. A kérdés ezek után már csak az volt, hogy a Szigeten kétszer is pocsék hangzással fellépő Iron Maiden mit hoz össze, de lelőjük a poént, bennük hiba nem volt.

Kezdjük ott, hogy az Iron Maiden nagyon jó koncertzenekar, ezzel felesleges vitázni. A tavalyi Szigeten is azok voltak, és bebizonyították, hogy még az botrányos hangzás sem tud sokat rontani a szórakoztatóértékükből, pláne ha hozzátesszük, hogy sokak szerint a lemezeik nagy része is rosszul szól, márpedig azok is futnak rendesen. Most azért nem volt gond a helyzettel, a Blue Stage-en több zenekar helyzetét megnehezítő gondok már nem érintették az angolokat. A végeredmény ezért nem is lehet más, csak egy ezerpontos heavy metal koncert, annak minden frazírjával, korát meghazudtolóan sokat rohangáló, kalimpáló Bruce Dickinsonnal, lebegő rőzsékkel, töménytelen ördögvillával. A díszlet ismét látványosra sikerült, a háttérben Eddie több mutációját is megcsodálhatta az osztrák közönség.

Nagyjából így lehet elképzelni egy ideális Maiden-koncertet, még akkor is, ha Dickinson lengyelnek gondolta az első sorban virító osztrák zászlót. Még abba sem tudok belekötni, hogy túlzottan pózer volt: a Blood Brothers előtt kiselőadás tartott arról, hogy mindegy, miben hiszel, honnan jöttél, csak az a fontos, hogy szeresd a Maident, mert egyszerűen az Iron Maiden egész karrierje a gátlástalan pózerkedésről szól, már ami az élő show-kat illeti. Ezek mellett tényleg csak attól függ a tetszésindex, hogy mennyire vagyunk nyitottak a minden részletében tökéletesen kidolgozott giccsre, és mennyire zavar minket, hogy a kedvenc zenekarunk következetesen ugyanazzal az öt dallal fejezi be a koncertjeit már évek óta, a változatosságra való minimális hajlam felmutatása nélkül. Engem például egyáltalán nem.

Iron Maiden ide vagy oda, a Nova Rock idei húzóneve az ötéves szünet után ismét összeálló System Of A Down volt. Az előző évtized egyik legfontosabb zenekara jó marketinget csinált magának ezzel az újrázással, mert hát bizonyos zenekarok ennél akár hosszabb ideig is szünetelnek, de most mégis ott lehet a reunion szó a turné elnevezésében, amitől sokkal nagyobb attrakciónak tűnik az egyébként is hihetetlen sokféle körben népszerű zenekar koncertje. Szerencsére ettől függetlenül is első osztályú produkcióval, nem túlbonyolított, de karakteres látványvilággal készültek, amiknek a középpontjában maga a System Of A Down tagjai állnak, ugyanis ritkán lehet találni ennél furábban festő brigádot.

Fotó: Zdenko Hanout / Skalar Music

Ott kezdődik, hogy a Szigeten szólóban iszonyatosan ellenszenves Serj Tankian énekes kicsit hasonló mozgáskultúrát szedett fel az évek során, mint a Fásy Mulatóban szinte bármelyik fellépő, a ruházata alapján akár a mi Café del Riónkból is jöhetett volna. Mellette figyel a jól láthatóan frontemberi babérokra törő, gyakran a konferálást is átvevő Daron Malakian gitáros, aki így hosszú hajjal egyre jobban hasonlít Ron Jeremy és egy midget speeden felnőtt szerelemgyerekére. A másik oldalon a hórihorgas Shavo Odadjian basszusgitáros lépked, elsőre nem feltűnően, de kicsit megfigyelve hihetetlenül stílusosan pengetve, leghátul pedig a zen mesterek nyugodtságával doboló John Dolmayan található, aki alig észrevehetően tartja egyben az egész zenekart. Mindent persze ez nem vihet el a hátán, de a SOAD első két lemeze vitán felül klasszikusnak számít, de még az addig kiadatlan dolgokat tartalmazó Steal This Album és a Mesmerize–Hypnotize is rejt olyan dalokat, amilyeneket tényleg csak a stílusokon felülemelkedett zsenik tudnak írni.

A gerincet természetesen a Toxicity szerzeményei adták, a Nova Rock történetének talán legnagyobb porfelhőjét generálva minden egyes hanggal, de kellő súllyal volt jelen a cím nélküli bemutatkozás is, a hangzás pedig hát talán itt volt a legjobb az egész fesztivál alatt: minden hangszert tökéletesen ki lehetett venni a nagy hangerő mellett is. Ezek miatt azt mondom, belefért a vége felé következő kötelező hippizés, aminek keretei között Tankian elmagyarázta, hogy mennyire fontos, hogy megóvjuk a bolygónkat, pláne annak fényében, hogy még ezt is azzal a félőrültnek tűnő vigyorral tette, ami miatt az egész koncert alatt legszívesebben megölelte volna az ember.

A System Of A Down állítólag csak koncertezget, lemezt nem tervez kiadni. Ha nem is örvendetes tény ez, az mindenképp pozitív, hogy tisztában vannak vele, hogy művészileg az eddiginél magasabbra úgysem tudnának jutni, az meg, hogy mennyire hiteles ez az összeállás szerintem teljesen mindegy, ameddig Prison Songokkal meg Cigarokkal teszik tönkre az ember ízületeit.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!