Harcban a viharral

2011.07.01. 21:43
| Módosítva: 2011.07.01. 21:43

Hogyan lehet leírni egy olyan zenekart, aminek még a Winampban is saját stílusmegjelölése van? Sehogy, de azért megpróbálom elmondani, milyen is a Primus: az egész Les Claypool basszusgitáros-énekes játékára épül, aki furcsábbnál furcsább hangokat hív elő a hangszeréből. Minden dal egy ilyen fura hangfutamra, illetve a szikár, de rendkívül pontos dobolásra épül (most éppen Jay Lane ül a felszerelés mögött), amit Larry Lalonde gitárja színez ki, de soha el nem nyomva a basszusgitár dominanciáját. A zenére pedig Claypool furcsa mekegő hangján rámesél valamit, merthogy éneknek ezt nem igazán lehet nevezni. Sokan azt mondják, hogy a Primus nem más, mint Claypool drogos egotripje, de akkor kérdem én, miért lenne szüksége arra a sok projektre, amik néha az anyazenekart is a háttérbe szorítják? Sokfajta drogot szív? Ja, lehet, az viszont biztos, hogy olyan ember nincs, aki azt mondja rájuk, hogy elmegy. Ezt csak vagy utálni, vagy szeretni lehet.

Az is biztos, hogy ennyire fesztiválidegen se volt még egyetlen zenekar sem a Volton, pedig ez a buli tényleg eléggé eklektikus szokott lenni a fellépőket tekintve évről évre. Az már szinte teljesen mindegy is, hogy az Edda játszott előttük, a Tankcsapda meg mögöttük, a Primus nem erre a fesztiválra való. És pláne nem úgy, hogy az ember minden pillanatban azt várja, hogy a szélvihar elvigye a zenekart a színpaddal együtt, bár erről senki nem tehet. Mondjuk így legalább nem csak a két bazinagy felfújt szkafander volt látványnak, hanem a színpad állványzatán pókként szaladgáló technikusok is, akik próbálták a hajóvitorlaként szélfogó borításáttól megfosztani a színpadot, mielőtt az lassan elvitorlázik a Lővér kempingből.

Minden adott volt tehát ahhoz, hogy a Primus rossz koncertet adjon Sopronban, de ez nem jött össze. Még úgy sem, hogy valószínűleg Claypool is sokkal inkább koncentrált az általa egyszerűen csak bájosnak titulált időjárásra, mint a koncertre. Mellesleg ők sem könnyítették meg a saját dolgukat, a koncert nagy része tényleg elszállt pszichedelikus jammelésszerű zenélés volt, és csak a végén kaptuk meg az olyan slágereket, mint a 90-es évek első felében az MTV-n is sokat játszott My Name Is Mud vagy a Tommy The Cat.

Mindig is egyértelmű volt, hogy Les Claypool a basszusgitárosok Istene, szinte minden zenész leborul játéka előtt, ebből adódóan ez a koncert akár lehetett volna szakmai találkozó is. Szerencsére viszont Claypool úgy játssza a bonyolultabbnál bonyolultabb témáit, hogy azt egy normál halandó is simán élvezni tudja. Az egész Primusról egy nagyon kifacsart Rush jut az eszembe, és nem csak azért, mert előszeretettel dolgoznak is fel dalokat a kanadai progrock-zenekartól, hanem mert ott is hihetetlen zenei alázattal párosul a rendkívül magas tudás. Egyszerűen öröm nézni, ahogy ez a három ember felmegy a színpadra, és úgy játsszák a dalaikat, mintha mi sem lenne természetesebb. Remélhetőleg az ősszel, 12 év szünet után megjelenő új nagylemezhez is jár majd európai turné, mert ez így kevés volt. Mármint időben, mert amúgy minden klappolt az időjárás ellenére is. (DG)

sum41 DMOHA20110630034
Sum41 (fotó: Mohai Balázs)

A Sum 41-tól legtöbben azt várták, hogy őrült amerikai házibuli hangulatot csinál olyat, amit filmekben lehet látni. A zenekar bent játszik a nappaliban, az úszómedencébe beugrálnak a srácok, a ház előtti utcán deszkával és bmx-szel csapatják, a fenti hálószobában pedig először csókolóznak, és ha minden jól megy, akkor ügyetlenül dugnak is. A Volton rengeteg minden adott volt, tényleg gyönyörűek voltak a csajok, feszesek a fenekek, a srácok pedig a nyakukba vették volna az anyukat is. Nyilván elfogyott néhány sör és fröccs is, csak a vicces, komolytalan zene kellett a dilihez.

Az együttes az első, 2001-es albummal azonnal viszonylag híres lett, a Fat Lippel, és az In Too Deeppel királyul megalapozták a bulizenekar képet. A klipekben gördeszkapályán bohóckodnak, medencébe ugrálnak, a fesztiválon pedig gyakorlatig pont erre a laza hangulatra lett volna szükség, ugyanis órák óta azt találgatta legtöbb ember, hogy mikor fogja elönteni a környéket az eső. Mindenki okkal várhatta tehát, hogy hatalmas vicc lesz az este utolsó koncertje, ehhez képest a Sum 41 az utóbbi évek egyik legrosszabb fellépését adta.

sum41 DMOHA20110630035

Azok után, amit Volton játszottak nehéz megérteni, hogy ez a zenekar hogyan hagyhatta el Kanadát, és hogyan turnézhatja körbe az európai fesztiválokat. A legbénább, ötlettelen számokat nyomatták, aminél egy kisebb kaliforniai városban legalább ötven együttes tud jobbakat. A Sum 41 elkövette a legsúlyosabb hibát is, amit egy deszkás punk zenekar megtehet, az elmúlt tíz évben megpróbálták bebizonyítani, hogy kurvára felnőttek. Hiába próbálkoztak a viccesnek szánt átkötő szövegekkel, hiába próbálták kifigurázni a Metallicát, visszafelé sült el minden. Azzal ugratták a közönséget, hogy mondhatnak egy számot, és ők eljátsszák, azzal viccelődtek, hogy nem keménykednek, mint az egyébként rohadtul nyomorult, nyugdíjas Metallica.

Aztán belekezdtek például az Enter Sandmanbe, és tökéletesen bebizonyosodott, hogy még ahhoz képest is milyen fantáziátlan, unalmas szar volt minden, amit játszottak. A közönség viszont ugrált mindenre. Nem volt mellmutogatós, bugyidobálós hangulat, de a nagyszínpad előtti lejtőn a hangosító pultig szellősen álltak, és minden számkezdéskor hadonászva pattogtak az emberek. A koncert vége felé megérkezett a Fat Lip is, de szétszedték a számot, és még az is élvezhetetlen lett. (AP)