A nyugat kísérleti egerei voltunk

2011.07.02. 18:31
6 hozzászólás

Nagyjából délután négy előtt, amikor még nincsenek koncertek a Volt színpadjain, barátságosan kevesen vannak a fesztiválon. Sehova nem kell sorban állni, a frissen pucolt vécék még tiszták, és még az ég is csak estére szokott beborulni. Viszont annak a néhány előadónak, aki kora délután lép fel, nehéz a dolga. Mint például pénteken a Mezítlábas zenészeknek, akik a Táp színház egy elmaradt produkciója helyett ugranak be egy kieső színpadra, délben.

Opera és hiszti

A Koltai Katalin gitár- és Bodrogi Éva énekművész által alapított csoportból az alapítók mellett Gyabronka József és Bartek Zsolt klarinétos ad elő egy Mezítlábas opera nevű egyveleget. A koncepció egyszerű: egy kis próza, egy kis ének, általában összefüggő darabokból, például Goethe Faustjára Gounoud Faustjával kontráznak. Koltai és Bartek a háttérben zenélnek, a közönség szinte végig Gyabronka és Bodrogi párosára figyel.

Az egész előadás nagyon könnyed, mégis megidézi a nagyzenekaros, díszletekkel felpakolt, egész estés operákat. A hol a Bohémélet, hol a Bánk bán hőseivé alakuló kettős tagjai jól kiegészítik egymást: Gyabronka a jobb színész, Bodrogi a jobb énekes, de ebből készek még viccet is csinálni, amikor az előadás egy pontján kiesnek a szerepükből, és Gyabronka elkezd hisztizni, hogy ő ilyen magas tenorszólamokat már nem hajlandó énekelni.

Az operát velem együtt körülbelül ötven-hatvan ember nézi, többen csak fél szemmel, vagy azért, mert várják, hogy a színpad melletti pult kinyisson. Többet érdemelne a négy művész, akik persze kis közönségnek is profin végigjátsszák a furcsa és fiatalos egyveleget. Úgy sejtem, nem olyan szórványos tapshoz szoktak, mint amit a Volton kapnak, de nem látni az arcukon csalódottságot.

Biztonságosan ütközni

A mezítlábasoktól a Páneurópai Piknik sátor felé veszem az irányt, de félúton a civil falunál megállít egy rámpára szerelt autóülés. Az ülés a Wilfing Áron Egyesület demonstrációja, át lehet élni benne, milyen, amikor körülbelül 20 kilométer/órás sebességnél ütközik az autó, de a biztonsági öv megtart. Mellberúgás-szerű érzés, amikor a lejtő alján zökken velem a szék. A kezemben tartott pohárból messzire fröccsen a víz, de én az ülésben maradok – az üzenet világos.

A szék mögötti sátornál, ahol a részegségi látóviszonyokat imitáló szemüveget is ki lehet próbálni, megtudom, hogy az egyesület névadója egy fiú, aki már nem járhat fesztiválokra: a 23 éves Wilfing Áront három éve egy soproni zebrán gázolták el. Olyan zebrán, amihez korábban fekvőrendőrt is tervezett a városvezetés. Áron szülei – akiknek a fiú egyetlen gyerekük volt – és barátai az egyesülettel próbálják felhívni a figyelmet a közlekedésbiztonságra, és megelőzni hasonló baleseteket.

Mi ez az enyhülés

Még érzem a biztonsági öv rántását, amikor a Páneurópai Piknik sátorba érkezem, ahol kettőtől a piknik szervezői beszélnek arról, hogyan látják azt a 22 évvel ezelőtti napot. Bár csak körülbelül ötven érdeklődőt vonz a beszélgetés, nekem nagyon fontos. Sopronban nőttem fel, de a piknik idején csak 14 éves voltam, és még nem értettem, miért olyan fontos esemény. Izgalmasabb volt, hogy az egyik osztálytársam elkötött egy hátrahagyott keletnémet Trabantot, és elkapták. Nem lett belőle rendőrségi ügy, és a fiú megúszta egy igazgatóival, én pedig nem értettem, mi ez az enyhülés (én évekkel korábban visszapofázásért kaptam igazgatóit).

Szóval fontos volt nekem kicsit hallani olyanoktól, akik ott voltak, hogy mi történt, bár ebben a történelemkönyvek ma már egyetértenek: 1989. augusztus 19-én egy Sopronkőhidánál tartott békedemonstráción megjelent több száz keletnémet, és átszöktek Ausztriába. Öt magyar határőr és egy lőparancsra is felhatalmazott alezredes állt velük szemben, de nem tettek semmit, átengedték a keletnémeteket. Kisebb csodának számított ez akkor ott, ahol még százezer szovjet katona állomásozott, negyvenezer munkásőr volt, ki tudja, mennyi titkosszolgálatis, Németh Miklós miniszterelnök pedig nem tudott arról, hogy szovjet atomrakéták vannak az országban.

A páneurópai piknik egyik fővédnöke, Pozsgay Imre végül nem tudott eljönni az előadásra, ezért a többiek – az említett alezredes, Bella Árpád, két szervező, Magas László és Nagy László és a pikniket is kutató Gyarmati György történész – beszélgetnek végig másfél órát eufórikus légkörben. Bizonyára lokálpatrióta énemnek is köszönhető, de az előadásnak egy percét sem unom, egymás után hangoznak el olyan részletek, amikbe ma már nem gondolunk bele. Például hogy akkoriban még nem hogy mobil, de telefon sem volt. Nagy és Magas rengeteg benzint elautóztak, mert csak így lehetett gyorsan szervezni és üzeneteket átadni.

Magas elmondja, hogy amikor minden szükséges papírt – például a határon való átfényképezési engedélyt – beszereztek, a szervezők ezerötszáz emberes demonstrációra kaptak engedélyt, illetve délután 3 és 6 között megnyitották a kőhidai zöldhatárnál a kaput. Végül több mint tízezer ember jelent meg, köztük körülbelül hatszáz keletnémet – Bella hitelesen meséli el, hogy ilyen tömegnek és szándéknak nem akart az útjába állni. Passzivitásáért később fegyelmi eljárás indult ellene, és bár nem lett az ügyből semmi, nyugalmazásáig már nem léptették elő. A piknik másnapján egyébként a munkásőrök lezárták a Sopron környéki határszakaszt és minden további keletnémetet visszafordítottak.

A beszélgetés végére az előadók arra a tanulságra jutnak, hogy 22 év távlatából már látszik, a Páneurópai piknik a nagypolitika kísérleti egere volt, amely kísérletben a nyugat tesztelte a szovjetek reakcióját. „Sopronban 1989-ben azért volt ez megszervezhető, mert ez a határszakasz szélárnyékban volt, itt nem volt konfliktus, míg például a magyar-román határ 1987 óta égett” – emel ki Gyarmati még egy szerencsés körülményt. „De tévedés ne essék, fehér egerek voltak a szervezők, a határőrség, de még a legtöbb magyar politikus is.” Zárszóul Magas mondja el, hogy a berlini fal leomlása a piknikkel kezdődött, és Helmut Kohlt idézi, aki a Németország egyesítésekor így fogalmazott a beszédében: „A Brandenburgi kapu alatti föld magyar föld.”