Parasztvakítás villódzó fényekkel

2011.07.03. 12:00 Módosítva: 2011-07-03 12:19:23
55 hozzászólás

Az ötlet, ami a Pendulum mögött áll nem feltétlenül rossz, legyen elektronikus, hogy döngölni lehessen, legyen rock, hogy pózolni lehessen, legyen rohadt hangos, mert ez kell egy király bulihoz, és legyenek villódzó fények, hogy minden parasztnak tátva maradjon a szája.

Ben Verse, a Pendulum zenekar MC-je szórakoztatja a közönséget a soproni Volt Fesztiválon (Fotó: Marjai János)
Ben Verse, a Pendulum zenekar MC-je szórakoztatja a közönséget a soproni Volt Fesztiválon (Fotó: Marjai János)

A lakodalmas drum 'n basst játszó ausztrál együttes koncertjére nagyjából a keverőpultig sorakoztak fel az emberek. Az korábban is kiderült már, hogy viszonylag nagy magyar rajongótábora van a Pendulumnak, ami nem is csoda, hiszen a zenéjük - ahogy többen megírták már - néha a Prodigyt, néha a kilencvenes évek nagy klasszikusát, a Cherry Coke-ot idézi. Ennél többre pedig itthon nincs is szükség. A probléma leginkább az lehet, hogy emlékezetes témákat is írni kéne, ami viszont a Pendulumnak a koncert alapján nem nagyon megy.

Gareth McGrillen, a Pendulum zenekar basszusgitárosa (Fotó: Marjai János)
Gareth McGrillen, a Pendulum zenekar basszusgitárosa (Fotó: Marjai János)

A közönség mindenesetre lelkesen végigugrálta azt a közel egy órát, amennyi a Pendulumnak kijutott, a zenekar pedig szinte szünet nélkül nyomta az egymástól alig valamiben különböző számokat. A kivetítőn persze folyamatosan mentek a többé-kevésbé látványos képek, volt például holdfogyatkozás is. Azonban hiába erőlködött az együttes, a koncert sajnos egyáltalán nem szívott be minket. Egyszer-egyszer ráadásul olyan volt, mintha a Scooter is színpadon lett volna. Alig vártuk, hogy a sok közhelyes közönségheccelő beszólás közben elhangozzon az is, hogy gyerünk Volt fesztivál, make some noise.

Nagyon féltünk az utánuk következő Moby koncerttől, ugyanis ő nem a pörgős, fesztiválzenéről híres, hanem a búskomor, kesergő számokról, amikkel simán szétcsaphatja bárkinek az estéjét, hiába jött mondjuk éppen össze álmai nőjével, vagy pasijával, nyert a kedvenc csapata, vagy szakadt rá néhány millió forint. Richard Hall viszont kegyes volt az emberekhez, és bulizósabb dalokat válogatott össze péntek estére. A híresebb vérfagyasztó számait, mint például a Why Does My Heart Feel So Bad? pedig próbálta úgy szétszórni, hogy ne ölje meg teljesen a bulit.

Mindenennek ellenére a koncert meglehetősen unalmas volt, gyakran lehetett látni ásítozó, és forgolódó embereket. A vége felé egyre többen és többen sétáltak ki a tömegből. A Moby-számoknak, legyen gyorsabb vagy lassabb, ugyanis megvan a sajátos hangulata, amitől egy idő után teljesen egysíkúvá vált a fellépés. Moby pedig, azok alapján, amit a koncerten lehetett tapasztalni, ahogy mozgott, ahogy végig meredten bámult, simán lehet, hogy bolond. Az biztos, hogy csendes, visszahúzódó fazon, akinek a számok között leginkább csak annyira futotta az erejéből, hogy thank you, thank you. Az sem segítette egyébként a dolgát, hogy mire éjfél után színpadra lépett, lehűlt az idő, a szél pedig néha elfújta a dalokat.

Az emberek szellősen álltak a közönségben, a zene pedig leginkább csak aláfestőzenéként működött a beszélgetésekhez. A végére aztán Moby úgy döntött, hogy belehúz, és igazán emlékezetessé teszi az estét. Úgy konferálta fel az utolsó számot, hogy ez a leggyorsabb, amit valaha írt. És tényleg, iszonyatos szegecselést játszott, ami egyébként sehogy nem illett az addigi, általában révedező, helyenként súlyos világfájdalommal kevert dalokhoz. Mindehhez széttárta a karját, és mozdulatlanul várta, hogy az utolsó lökések is elcsituljanak.