Szexi jelenés, lagymatag valóság

2011.07.03. 19:17
33 hozzászólás

A Volt utolsó napján a fesztivál talán legaktuálisabb fellépője, illetve egy még mindig unalmas zenekar tette tiszteletét. Utóbbit ráadásul bő egy hónap múlva ismét láthatjuk.

Azért a cukinak, és közvetlennek beállított Ting Tings egy tökéletesen kigondolt gépezet, amiben mindennek és mindenkinek megvan a maga szerepe és jelentősége, különösen, hogy ezt az együttes elvileg csak két ember mozgatja élőben. Amikor Katie White szinte egyszál fehér ingben kilép a színpadra, akkor nehéz nem arra a - általában filmes - pillanatra gondolni, hogy egy őrülten vonzó csaj reggel az ingedben jön ki a hálószobából, kajánul vigyorogva, hogy sajnos csak ezt a szemetet találta a holmid között. Aztán mintha egész életében veled élt volna, könnyedén feltalálja magát a lakásban.

A koncert első néhány számát tulajdonképpen ezek a képek vitték el, ahogy Katie White ellentmondást nem tűrő módon állt ki egy gitárral, ahogy éneklés, pengetés közben néha látszólag teljesen indokolatlanul beletúrt a rikító szőke hajába, ahogy egyszer cuki módon, egy papírról magyarul próbálta meg köszönteni a közönséget, és arra bíztatott mindenkit, hogy táncoljon. Tele volt energiával, szinte egyedül betöltötte a színpadot, de dobok mögött azért ott dolgozott Jules De Martino is, aki lazán, fehér pólóban, fekete napszemüvegben játszotta végig a koncertet.

Az első néhány pillanatban nyilvánvalóvá vált, hogy ennek a zenekarnak akkor lesz vége, amikor White kicsit megöregszik, és nem hajlandó már a balhé kedvéért kemény drogokkal szétverni magát.

Amikor pedig az ember lassan megunta volna az egyébként elég rockosan, de puritánul, általában gitárral és dobbal összerakott számokat, akkor következett valami nagyobb dobás a 2008-as We Started Nothing albumról. A nagyjából egyórás koncert felénél érkezett a We Walk című szám, hogy felrázza az embereket, aztán a második felében a Shut Up And Let Me Go, és zárásként a legutóbbi kislemezdal, a Hands. A Ting Tings nyilván tisztában volt azzal, hogy nincs egy egész koncertnyi ütős száma, úgyhogy ami az eddigikben jól működött, azt megpróbálták olyan hosszúra nyújtani, amennyire csak lehetett. Így a Shut Up And Let Me Go és a Hands majdnem tízperc körüli hízott, amivel szerencsésen ki tudták bekkelni a koncertidőt úgy, hogy nem lett unalmas még sem.

A 2009-es Szigeten is bizonyító Ting Tings tehát ezúttal is elvitte bulit. A fesztivál talán legjobb nagyszínpados koncertjét adták. A fellépés előtt csak kisebb csoport ácsorgott a színpad előtt, a végére viszont kifejezetten sokan lettek. Azon pedig nem fogunk idén is fennakadni, hogy a háttérben még legalább egy ember dolgozott, hogy az elvileg kétszemélyes együttes elő tudja adni a számait.

Hiába kezdődött magához képest ígéretesen a Thirty Seconds To Mars koncert - hangosan doboltak, és betorzították a gitárokat -, ez a zenekar ugyanaz marad a rockzenének, mint az Alkonyat a vámpíros filmeknek. Mondjuk, hogy megfejthetetlen talány, egy jóképű főszereplővel.

A színész-énekes Jared Leto a lagymatag második számot rögtön szétszedte, hogy saját magát, és talán egy picit zenekart is, ünnepeltethesse. Játszottak egy percet, aztán megálltak, hogy az embereket heccelje, aztán megint játszottak egy percet, és megint megállította a zenekart, hogy bekiabálja, hogy nem hallja a közönséget. Megint egy kicsit zenéltek, aztán következett az újabb megállás, mert még mindig nem hallotta rendesen, hogy éljeneznék.

Utána eljátszottak néhány számot megakadások nélkül, és ekkor a 2010-es Szigetes fellépés után megint rá kellett jönnünk, hogy képtelenség odafigyelni az együttes lagymatag stadionrockjára. Azon kaptuk magunkat, hogy beszélgetés közben hol a bungee jumpingot nézzük, hol annak a srácnak a vicces ügyetlenkedését, aki percekkel korábban hozzánk is odajött, hogy cigit, meg néhány csepp sört kérjen a korsójába, mert elhagyta fizetőkártyát, és most így próbál berúgni.

A Szigetes fellépéshez képest annyit romlott a helyzet, hogy ezúttal rendesen ki volt világítva a színpad, és nemcsak félhomályban játszottak. Így viszont tisztán kivehető volt, hogy a poncsóba bújtatott Jared Leto a számok alatt leginkább csak fel alá járkál, nyakában a gitárral, aztán néha a közönség felé fordul, és mintha éppen keresztelni, vagy téríteni szeretne, az egyik kezével suhint párat a levegőben, majd kényelmesen odébb sétál, hogy máshol is megismételje ugyanezt.

A koncert második felére a zenekar majdnem ki is szorult a koncertről, mert egy két-három számos Jared Leto-blokk következett, ami alatt a frontember egyszál gitárral sejtelmes, érzelmes dalokat énekelgetett. Erre pedig úgy tűnt, hogy a közönség nagyrésze se tudott már mit lépni. Az elhaló tapsból ítélve baromi kínos volt ez az egész a nagyszínpad előtt mindenkinek, legyen ez egy pultot csapkodó részeg, vagy egy ölelkező szerelmespár.

Mellesleg Jared Leto maga jelentette be, hogy bő egy hónap múlva fellépnek a Szigeten is, és ezt már a Twitteren is megerősítette.