Intimitás többezer emberrel az Exiten

Akik valamennyire is figyelemmel követik az európai nyári fesztiválokat, azok már kívülről fújják, hogy a mi Szigetünk mellett olyanokat raknak a csúcskategóriába évről évre a különböző listákon, mint az angol Glastonbury, a dániai Roskilde vagy a szerb Exit. Utóbbit különösen szeretik kiemelni, mint a nyugat-európai fiatalok kedvenc nyári züllési helyét. Egészen addig hajlamosak vagyunk csak szimpla hümmögéssel nyugtázni ezt a szerbek körüli felhajtást, amíg nem jártunk az újvidéki péterváradi erődben, és főleg akkor, amikor az éppen az Exitnek ad helyet.

Lustáknak első látásra kicsit rémisztő emelkedővel indul a fesztivál, ahová három ellenőrző ponton át lehet bejutni. Az elsőnél csak lazán átnézik az embert, a másodiknál leolvassák a vonalkódját a karszalagjáról (csak egyszer lehet ugyanis egy nap bemenni a fesztivál területére), a harmadiknál pedig a rendőri karhatalom motoz meg alaposan, már-már a testüregeket is. Ha viszont a technikás akadálypályán átjutunk, indulhat is a buli, persze csak akkor, ha megvásároltuk az italszerzéshez való különböző érméinket, ami után minden metapay-szkeptikus visszasírná a fesztiválos kártyáját.

Az erőd minden zugából szól valami. Az első látásra kicsinek tűnő nagyszínpad csak egy füves katlan, viszont az alagutakkal, hidakkal, kaptatókkal bőven ellátott út mentén lépten nyomon valami színpadhoz kerül az ember. Ezeket a szervezők megpróbáltak tematizálni is, így van dance-aréna, reggae-színpad, rockszínpad illetve egy rakás más is. Eklektikus, akár a Sziget, csak sokkal kisebb helyre van beszorítva az egész, csak szabadtéri színpad van, illetve az erőd struktúrája miatt akár egymás közvetlen közelében is bömbölhet a zene, alig hallatszik át a hangfogóként funkcionáló nagy falak, dombok miatt.

A kaliforniai Bad Religon viszont azért sem hallatszott nagyon sehová, mert nem szólt túl jól. Személy szerint ez nekem semmit nem számít, ugyanis azok közé a rajongók közé tartozom, akik ha bemondanak egy számcímet, máris dúdolják a dalt, így a belső magnóm minden hibát kijavított.

A harmincéves Bad Religion életműve (ha nem számoljuk a progrockos és nagyon béna Into The Unknown című második lemezt) egészen az 1996-os Grey Race-ig hibátlan volt, utána viszont két olyan jellegtelen albumot sikerült kiadni, hogy vissza kellett hívni a csapatba az 1994-es Stranger Than Fiction után kiszállt Brett Gurewitz gitárost, akivel a 2000-es évek elején olyan lemezeket írtak ismét, amiket a régi klasszikusok mellé is oda lehet tenni bátran. Azóta megint veszített a lendületéből a zenekar, de ezt tudjuk be inkább az öregedésnek, ne az ihlethiánynak.

Az exites fellépés is a legutóbb megjelent The Dissent of Man turnéjának egyik állomása volt, de ez persze nem jelenti azt, hogy zavaróan erőltették volna a „jó, jó, de annyira azért mégsem jó” friss dalokat, meg, ha egy-egy ilyen be is kerül a szettbe, annak is olyan gyorsan vége lesz, hogy az ember fel sem ocsúdik, már a szűk kétperces No Control végét ordibálja. Szóval teljesen szokványos és élvezetes Bad Religon-koncert volt ez is a legnagyobb dallamos punkslágerekkel, óóóóózásokkal, mindennel. Már csak azt sajnálom, hogy az eddigi öt találkozás egyikén sem láthattam gitározni az európai turnékat rendre kihagyó Gurewitz alapító tagot, pedig az is élmény lenne.

A kanadai Arcade Fire zenéjét hallgatva állandóan az a kép ugrik be nekem, amikor az észak-amerikai kisváros szélére titokzatos idegenek felállítanak egy színpadot, fura alakok szórólapozzák nappal az eseményt, este pedig mindenki álmélkodva nézi, ahogy a nyolc felpörgött, szinte minden színpadon lévő hangszerhez értő zenész villódzó fények és vetítés kíséretében, dalban meséli el furcsa, sokatmondó történeteit. Ilyen volt ez a koncert is, csak nem ilyen intim miliőben, hanem sokezer ember előtt egy hatalmas színpadon, ami ugyan rontott az illúzión, de néha azért el lehetett veszni benne.

Mondjuk kapásból az elején a tavalyi év egyik legjobb dalánál, a Ready To Startnál, vagy a The Suburbs lemez most kisfilmmel is megtámogatott címadójánál. A koncert végig pörgött, a Win Butler és Régine Chassagne vezette zenészek hol ilyen, hol olyan hangszert kaptak fel, hogy teljessé tegyék a zenét. Soha nem volt olyan, hogy a nyolc tag közül valaki csak tétlenül ácsorogjon, és ha kellett, akkor szinte mindenki vokálozott is, akár egyszerre. Butler néha mindent eldobva, a kontrolládákon egyensúlyozva énekelt, Chassagne pedig mint valami boldogságport szívott hippi illegette magát a mikrofon mögött a szalagos csörgődobjaival. Mindezt sokszor nem csak szimpla vetítés kísérte, hanem a színpadra szerelt sok kamerából vágták össze a képeket a három felületre, így simán előfordult az is, hogy a We Used to Wait dal klipjéből ismert futóra rárakták a közönséghez előre jött Butler éneklő profilját, esetleg több tagot montíroztak össze, de produkáltak sima, cicoma nélküli punkos zúzást is a Month of May alatt.

Az Arcade Fire most éppen abban a fázisban van, hogy eldöntheti, nagyon népszerű zenekar akar lenni, vagy nagyon kultikus. Egyelőre még jól lavíroznak a két oldal között, de kérdés, hogy a jövőben hogy oldják majd meg, hogy az alapvetően bensőséges zenéjüket úgy adják át az őket néző sok embereknek, hogy ezzel együtt ne vesszen el ez a csak rájuk jellemző hangulat. Az Exiten ez nagyjából sikerült.

A Pulp lesz a Szigeten is, így azt kihagytuk, úgyhogy az Arcade Fire utáni levezetésnek pont jól jött a Beirut a Fusion színpadon, amit egy múzeum melletti térre állítottak fel. A zenekar tulajdonképpen az új-mexikói Zachary Francis Condont takarja, akinek származásilag semmi köze ahhoz, amit a zenéjében csinál. Condon kísérőzenészei segítségével a kelet-európai, illetve leginkább a balkáni népzenét szövi bele a saját kis melankolikus popdalaiba.

Magyarországon a balkáni népzene egyenlő a Boban Markovic-féle rézfúvos mulatozással. Na, a Beirut az egyáltalán nem ilyen. Van benne persze rezesbanda, tangóharmonika, meg minden, ami ehhez a műfajhoz kell, de a lényeg mindig a dalokon, illetve Condon ábrándozó énekén van. Azért arra kíváncsi lennék, hogy a színpadhoz tévedő szerbeknek mit jelentett ez a zene, elvégre az ő motívumaikat használja egy olyan amerikai zenész, akiben semmi autentikus nincs.

A koncert amúgy nem nyújtott se többet, se kevesebbet a lemezeknél. Ahogy azokat is jó hallgatni, így a koncerten is jó volt andalogni. Ezt már csak elrontani lehetett volna egy hajnalig csapatós technóbulival, úgyhogy inkább lezártuk a 2011-es Exit első napját.