Tétnélküli nosztalgia

Amikor hat évvel ezelőtt az Underworld fellépett a Szigeten, az a koncert akkora csalódás volt, hogy egészen mostanáig nem is volt kedvem meghallgatni újra a brit zenekart. Pedig lehetőség lett volna rá, jártak például már Zamárdiban is két éve. Mivel a 2005-ös kellemetlen érzéseket többek között az okozta, hogy már akkor is rossz volt szembesülni azzal, hogy az öregedő Rick Smith és Karl Hyde nem csak lemezen, de élőben sem igazán képes mit kezdeni magával az új évezredben, ezért egészen sokáig semmi nem szólt amellett, hogy érdemes lenne újra megkockáztatni, hogy a kilencvenes évek egyik kedvencei újra csalódást okozzanak.

Aztán amikor kiadták legutóbbi albumukat, megváltozott a helyzet. A zenekar végre markánsan megmozdult valamerre, biztos már ők is unták magukat, úgyhogy kitalálták, hogy nagynevű, szintén az elektronikus zenében utazó producerek segítségével készítik el új számaikat. Így lett kollaboráció többek között High Contrasttel, Paul Van Dyk-kal, Dubfire-rel, D. Ramirezzel, vagy az egy nappal korábban a Soundon szintén fellépő Mark Knighttal. És bár azt nem lehet mondani, hogy a Barking című tavalyi lemez különösebben jó lenne, arra pont elég, hogy megnézzük, most mit kezd magával élőben az ötvenes éveiben járó Hyde és Smith.

Szerencsére most azt a kapitális hülyeséget, hogy a Born Slippyvel kezdjék a koncertet, nem követték el. Nyilván rájöttek, hogy ha egy zenekarnak több mint 20 év alatt mindössze egyetlen valódi, tömegek által ismert slágere van, akkor azt hiba lenne az első 10 percben ellőni. Ráadásul így az sem kerítette hatalmába az embert, hogy na, ezek itt rögön le akarnak minket kenyerezni, úgyhogy már az indulás is jobban sikerült, mint hat éve a Szigeten, és ez igaz volt a későbbiekre is. Az új számok ugyan távolról sem olyan jók, mint a régiek, viszont nem is olyan kiábrándító, vérszegény önismétlések, mint a kettővel ezelőtti album zenéi.

Igaz, Karl Hyde kántálása például már fele olyan hipnotikus sem tud, vagy akar lenni, mint tizenöt éve volt, de amúgy tisztességes zenék ezek, amikben ráadásul az egyes vendégproducerek ellenére mindvégig ott van az Underworld jellegzetes hangulata is. A gond csak ott kezdődik, hogy ennek ellenére nem elég erősek ahhoz, hogy kiűzzék az emberből az érzést, hogy voltaképpen csak a régi idők szép emlékei, meg a respekt miatt hallgatjuk meg őket és valójában egy egykor szebb napokat látott zenekar manapság nem túl sokat mondó, tétnélküli produkcióját halljuk a színpadon.

Az utolsó fél óra mindezt pedig csak még vagy ötször aláhúzta: amikor ugyanis az olyan tényleg nagyszerű, és a maguk idejében minden elemükben aktuális, hatásos zenék hangzottak el, mint a King Of Snake, vagy a záró Moaner, és az emberben végre először elkezdett emelkedni az adrenalin, akkor éreztük igazán, hogy voltaképpen mi tényleg egy nosztalgiakoncerten vagyunk.

Talán éppen az Underworld okozta nosztalgiahangulat, meg az OTP Bank színpadán kettőkor fellépő, Kraftwerkes múltjának felemlegetésére nagyon érzékeny Karl Bartos ízig-vérig klasszikus hangzású, Kraftwerk tribute-zenekarra emlékeztető elektro produkciójának hatására, a hajnal 3-kor a Burn Arénában fellépő Jeff Mills-t már direkt olyan reményekkel kerestük fel, hogy hátha hallani fogunk tőle egy autentikus, igazi techno szettet.

Csalódnunk pedig nem kellett, Mills hozta a szokásos formáját és egy inkább agyas, sem mint veretős, viszont a klasszikus techno hagyományaihoz az eddigi összes fellépőnél jóval közelebb álló zenéket játszott, ez pedig a sok trendi minimál, dubstep, meg a Rádió 1 színpad borzalma után már igazán ránk fért. Sajnos mindössze másfél órája volt, ráadásul láthatóan meglehetősen kedvetlenül tolta, mióta pedig áttért a CD-re a bakelitről, már nem is olyan látványos, amit csinál. Minden esetre azért jó volt újra hallani a detroiti DJ-t, aki után a borzasztó hülye nevű Len Faki olyan, amúgy nem agyatlan veretést rendezett az arénában, aminek hallatán minden félmeztelen izomtibor boldogan feszítette meg a csuklyásizmát.

Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.

MEGVESZEM

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!