Egy utolsó veretés mindenhol

2011.07.11. 14:05
50 hozzászólás

A Tiestóról szóló beszámoló megjelenése után napokon keresztül gyötört a gondolat: bajban leszek még amiatt, hogy idejekorán elhasználtam a parasztvakítás kifejezést. Amikor pedig vasárnap, a Balaton Sound utolsó napján, este tizenegykor egyetlen árva lélek sem szeletelt a Rádió 1 színpadnál, máris éreztem, hogy David Guetta produkciója komoly kihívás elé fog állítani. Aztán jött a vizuális sokk: a nagyszínpad előtti tér nagyjából úgy festett, mintha a Falusi Diszkók Országos Találkozója zajlana éppen, amire mindenki meghívást kapott, aki valaha életében egyetlen lépést is tett a tánctéren a francia slágergyáros akármelyik zenéjére.

Azzal most itt ne kezdjünk el komolytalankodni, hogy nekiállunk zeneileg részletesen elemezgetni Guetta produkcióját, legyen elég annyi, hogy sorra játszotta a különböző vendégekkel készített slágereit, annyi különbséggel, hogy mindegyiknek az eredetinél kettővel prosztóbb változatát tolta az emberek arcába. Veretés, veretés, kiállás, mondjuk Kid Cudival, aztán veretés, veretés, kiállás Kelly Rowlanddel, és így tovább. Így pedig pont az ellenkezője valósult meg, mint csütörtökön Tiestónál: ha a csávó inkább csak lejátssza számai eredeti változatait, a végeredmény minden bizonnyal egy sokkal színesebb (!) és jobban élvezhető műsor lett volna.

De hát ez igazából semmit sem számít, hiszen valójában az történt, hogy David Guetta idejött és leigázta a Balaton Soundot. Az egész fesztivál a tenyeréből zabált, mindenki őt akarta látni, az ő zenjére akarta rázni a seggét vagy az öklét, és fellépése szűk két órájában kizárólag az okozott fejtörést a népnek, hogy vajon a Sexy Bitch vagy a When Love Takes Over lesz-e hamarabb. Nem is lesz ez másképp ameddig a fickó olyan tempóban gyártja az akkora slágereket, mint az elmúlt években, márpedig nem úgy tűnik, hogy éppen most akarna leállni. Úgyhogy jövőre valószínűleg újra találkozhat vele a Balaton partján, aki akar.

Megfeszített veretés volt egyébként ezen az estén a Sound szinte összes nagyobb helyszínén, úgyhogy azt nem lehet mondani, hogy ne adott volna bele apait-anyait mindenki az utolsó órákba. Az arénában Armin Van Buuren mutatta meg, hogyan kell sokkal jobban játszani a végletesen hatásvadász, gatyaszaggató trance-t, mint azt Tiesto tette csütörtökön, mellette az Inmedio & Drink Barban, ahol egész héten nem lehetett rendesen bulizni a mindenhonnan áthallatszó zene miatt, Freq Nasty játszott dubsteppet, és ez a már nálunk is unásig hajszolt stílus szólt az OTP Bank színpadán is, viszont ott Ruskótól, a stílus talán legfelkapottabb arcától. Jórészt vidám, ön- és műfajparodisztikus zenéje most is jól működött, de ezen a színpadon az este legjobb fellépője mégsem ő, hanem a brit Simian Mobile Disco duó volt, akik kipakolták stúdiójuk vasait a színpadra, és javarészt háttal állva a közönségnek nyomtak egy klasszikus, analóg hangzású, lendületes techno live actet. Nagyjából olyat, mint ami legutóbbi lemezükön is hallható, és amiről annak idején a Lángoló Gitárok itt írt bővebben.

Hajnalban a T-Mobile Teraszon a néhány éve még sokkal nagyobb sztárnak számító, viszont sokkal rosszabb zenét is játszó John Digweed tolt egy először elég vérszegényen induló, majd egészen jófajta tech-house-ba hajló szettet, ami után a philadelphiai techno-veterán, Josh Wink zárta az estét és az egész fesztivált, de úgy ám, hogy azt jó darabig nem felejti el, aki még reggel fél hétkor is ott volt. Wink soha nem arról volt híres, hogy azt játssza, amit a trendek diktálnak, éppen ellenkezőleg. Több mint 20 éve makacsul kitart amellett a klasszikus, Detroit és Chicago hagyományain nyugvó techno-hangzás mellett, amivel indult, és amin egyszerűen nem fog az idő. Éppen ezért nem is mondható, hogy régiségekkel teletűzdelt szettje szimpla múltidézés lett volna, sokkal inkább azt mutatta meg, hogy azok a nem ritkán 15-20 éves zenék, amiket játszott, mennyire jól működnek még ma is az újak mellett. A közönség mindezt pedig baromi jól vette, sőt, ha tehették volna, nyilván még mindig ott nyomnák a legtöbben a Higher State of Consciousness-re a teraszon. És láthatóan Winket sem nagyon izgatta a hamarosan induló gépe, hat után még vagy húsz percen keresztül alkudozott a szervezőkkel, hogy na, csak még egy számot, meg esetleg még egyet.

Végül aztán, ugye a környező lakóknak tett szép gesztus miatt, negyed hét után a sokadik utolsó szám is véget ért, és bár a közönség még kántálta egy darabig a Seven Nation Army-t (úgy látszik, ez ilyen joker-zene lett hasonló alkalmakra), Wink összecsukta a laptopját és elindult a reptérre. Mi meg azért, hogy visszakapjuk megmaradt pénzünket a metapay-pontoknál.