Bikiniben a reptéren

2011.07.13. 10:08
4 hozzászólás

A tizennegyedik alkalommal megrendezett Pohoda fesztivál Kelet-Európa egyik legnagyobb kérdőjele marad továbbra is. Tavaly példátlan mennyiségű nagy és/vagy kimondottan aktuális, de tömegeket elvben nem vonzó produkciót léptettek fel. A tíz színpadot a fesztivál két plusz két fél napján több tízezer ember látogatja, az idén hetekkel korábban el is kelt elővételben az összes jegy.

A tavalyi hibátlan élménnyel szemben idén pont ez tűnt fel a leghamarabb. Lényegesen többen voltak idén, az infrastruktúra azonban gond nélkül vette a megterhelést. Példának okáért a magyar fesztiválokkal szemben itt sosem késtem le a koncertek harmadát, mert a pultnál kellett rostokolnom vagy mert tíz percig próbáltam keresztülverekedni magamat a tömegen a legközelebbi mobilvécéig. A tágas közlekedőfolyosókon nem áll be a tömeg, a duplaszínpados fésűs program összeállításnak köszönhetően pedig tulajdonképp az összes koncert pontosan kezdődött és a hangosítással sem volt semmi gondom, pedig ha valaki, akkor én aztán tudok nyavalyogni.

Ami miatt még Pohodára érdemes elnézni, az az a jelenség, amit a majd később részletezett Battles, vagy még jobb példaként az izlandi Bloodgroup koncertjén láthattunk. A Battles mondjuk pont elég jelentős táborral rendelkező kultzenekar, de abban valószínűleg nem kell vitát nyitni, hogy elvben ez a tábor nem annyira a kelet-európai fiatalság köreiből kerül ki, a Bloodgroup pedig tényleg a semmiből idekerülő, a nemzetközi hírnév legelső kis sámliján álldogáló elektrózenekar. A túlnyomórészt szlovák, kisebb részben cseh közönség azonban szemmel láthatóan tömegével nyitott az újra. Mindkét zenekar koncertjét kimondottan nagy tömeg várta, én pedig akkora bulit délután négykor még nem láttam partisátorban, mint amit az izlandiak ismeretlen számai váltottak ki a közönségből. Van itt valamiféle szervezőkbe vetett feltétlen bizalom, hogy eddig még akkor sem kellett különösebben csalódni abban, akit színpadra tettek, ha történetesen soha nem hallottak előtte róla. Ez, kombinálva a hibátlan hangosítással a legjobb hangulatú fesztiválok közé emeli a Pohodát.

A dolog megállhatna itt, de a természet is bedobja a magáét. A reptér, ami az elmúlt pár évben otthont ad a rendezvénynek, egy hatalmas, körben hegyekkel csipkézett völgyben terül el, röpködnek a hőlégballonok, lobognak a telepített színes zászlóhegyek, bőven van hely a sátraknak, a naplementétől lila az ég, eső ritkán van, idén is csak egy tízperces zápor volt. Cserébe viszont van jó meleg, amit az idén már medencével enyhítettek. A lányok pedig jó szokásukhoz híven vetkőzéssel reagáltak a hőségre, úgyhogy aki azt hitte, hogy ha koncentráltan szeretné nézni bikinis fenekek ezreit, akkor csak a Balaton Sound az opció, annak jó hír, hogy van alternatíva. Sajnos itt le kell mondani a többszörös platinalemezeket produkáló rádiótechno producerekről és be kell érni az 1,2 euróra árazott Zlaty Bazanttal. És a bérlet is csak 39 euróba kerül elővételben.

Minden nímandok hőse – Ilyen koncertek voltak a Pohodán

Pénteken elsőként a hőséghez tökéletesen passzoló mexikói tesztoszteron-rockban utazó Molotov mellé tesszük a voksunkat. Mármint ez stílusdefiníció mára lett érvényes, korábban jobbára inkább hadartak, most azonban hangszereiket stafétaszerűen kezelő szőrös, több esetben kövér délieket látunk, illetve egy vélhetőleg sokat látott szőke gringót. Itt még nem volt világos, hogy az elmélettel szemben a gyakorlatban sokkal több kvázi-rockkoncertet látunk majd, mint tavaly, így próbáltam két napra elegendő torzgitár-élményt betankolni. Azért sem nagyon lehetett haragudni, amiért számok közt is elfelejtik, hogy a spanyol nyelv Szlovákiában nem túl elterjedt, a kocsmapolitizálás pedig a mexikói problémák ismeretében szintén megbocsátható. Mindenesetre a felgyorsított darálás, illetve a Putoooooo-óbégatás mindenki arcára félvigyort ültet.

Eggyel később kitűnő kontrasztot ad az angol Pulled Apart By Horses koncertje a legnagyobb sátorban. A cingár, de azért a szakállat és a bozontot szintén forszírozó, reménytelenül fehér szűknadrágos srácok némi jóleső mérgeskedéssel és váratlan fordulatokkal operálnak. Lelkes, lendületes, és nem olyan nagyon dühös ám ez, csak érthetően szereti kiereszteni a hangját. Szerencsére sokakkal ellentétben egy percig sem fordul röhejbe, ez pedig ebben a műfajban nagyon sarkalatos kérdés.

A nap egyik leginkább várt koncertje az Amerikából importált, leginkább középiskolai természettudomány-tanárok zártosztályos soundtrackjének beillő Battles fellépése volt. A különböző független-zenei projektekben már bizonyított tagokkal felálló supergroupból tavaly pont az énekes gitáros tag vált ki, ami kapcsán mint az várható volt, megy a picsogás, de a helyzet az, hogy így legalább még a kevésbé figyelmesek számára is egyértelművé lesz, hogy ki itt az igazi frontember. Hát persze, hogy a korábban Helmet-tagként jegyzett John Stanier dobos, aki egyszerre hisztérikus és játékos dobolásával lemezen is átmegy egy olyan falon, amin kevesek. Tény, az ének ilyen szintű samplingje csak ideiglenes pótlás lehet, de mindenesetre a koncert kivételes produkció. A homlokráncoló zenei megoldásoknál sokkal nagyobb sokk azonban a szürke öltöny és a rózsaszín ing, hónaljtól seggig érő pisztolytáskával.

A szintén amerikai Santigoldot (nota bene, már nem Santogold!) első látásra kimondottan könnyű volt összekeverni M.I.A.-val. Benetton giccs, színpadias színpadi show, feketék hatalmas napszemüvegben és hülye fejdíszben, táncosokkal. A hasonlóság zeneileg is megvan, azzal a különbséggel, hogy Santigold sokkal inkább befogadható, M.I.A. pedig sokkal inkább fontos. Mindenesetre hallunk itt egy jó adag ki tudja honnan, de mindenki számára ismerős slágert, jól koreografált produkciót, meg aztán a végére némi ellaposodást.

Eggyel később pedig jut egy óra a legendáknak puha kötésben. A Pulp jelentőségét a popzenében aligha illik megkérdőjelezni, meg hát hülyeség is, teljesen egyértelmű, hogy nem ugyanolyan százalékban, de a Blur, az Art Brut, sőt a Franz Ferdinand is más lenne, ha nem gyógyultak volna rá a maguk idejében Jarvis Cocker agymenéseire. Minden, hormonoktól csak elvben, ideáktól a gyakorlatban is túltengő brit és nemzetközi nímandok hőse majd tíz évig húzta az idegeket a főzenekar parádés felélesztésével, de a jelek szerint megérte várni. Fogalmam sincs mikor láttam utoljára ennyire jó koncertet. Best of parádé, hát persze, meg csak egy óra, de Cocker annyira hibátlanul hozza a karaktert, akit nagyon rossz ötlet hazavinni a családi házhoz vacsorázni, hogy nem lehet nem szeretni a maga hülye mozgásával és vidámparkos fejtegetéstől az ordenáré borospohárral előadott versidézetig. Plusz ehhez hozzájön egy szintén nem túl agyas, de látványos és minden tekintetben eltalált, neonokkal, diszkófény fallal és lézerrel tarkított színpadi látvány. Hibátlan.

Az izlandi Bloodgroup tavaszi budapesti fellépéséről lemaradtam, viszont motoszkált bennem, hogy ez akár jó zenekar is lehet, úgyhogy a fesztivál második napján adtam a dolognak egy esélyt. Mire odaértem nyilvánvaló lett, hogy voltak ezzel még így nagyjából ezerötszázan, amihez szerény tippem szerint a zenekar közel sincs még hozzászokva, viszont abszolút jól vették a kihívást. Lendületes, energikus, bár érthetően kevésbé látványos színpadi produkciójuk, a sokfelé elkalandozó elektronikus tánczenéjük a kora délutáni időpontban hatalmas érdektelenségbe fulladó fiaskó is lehetett volna, de nem ez történt, hanem a legvalószínűtlenebb: teljesen korrekt, éjszakai sávra hajazó egyórás buli. Zeneileg még érezhetően van itt hová fejlődni, a kreativitás egyelőre kimerül abban, hogy "nézzétek srácok, ezt is meg ezt is el tudjuk játszani majdnem úgy, mint a nagyok" de mindenesetre jól koppintanak és nem kizárt, hogy előbb utóbb saját hangjuk is lesz, és akkor lesz Izlandnak is egy minden furcsaságtól mentes kommerciális pop-produkciója.

A Peter, Bjorn and Jon különösebben sok izgalmat nem ígér és nem is hoz. Lendületes vagy tinglitangli poprock számokat hallunk letekert torzítóval, amik nem ártanak senkinek, kivéve néhány esetben a svéd dallamérzékenység legendájának. Bár én sem vagyok az életművük nagyítós megfejtője, de elvben ennek a zenének elsőre kéne működni, és ez az ő esetükben azért barokkos túlzás. A fütyörészős Young Folksig azért még így is meg lehet elégedni a ténnyel, hogy a lányok nagyon kajálják a zenekart a színpadon, a fiúk pedig nagyon kajálják a lányokat a közönségben, a várva várt dal után pedig pánikszerűen özönlik el a tömeg a színpad elől, ezt mindenesetre elég szomorú végignézni.

Nem sokkal később a nagyszínpadon a John Lydon és panoptikuma, azaz a Public Image Ltd. kellemetlenkedik egy órát. A bíztató kezdés és a lehetetlen pofák bámulása közben (köztük természetesen mindent visz az ír kocsmagnóm gitáros, ki ne hagyd a galériában) lehetetlen nem érezni valami emelkedettséget, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek egyik legfontosabb szelete áll előttünk. This Is Not A Love Song, Public Image, Flowers Of Romance, valahol félúton lesz egyértelmű, hogy tulajdonképp a nyolcvanas évek Babyshambles-ét nézzük, illetve, hogy a néhai Johnny Rotten a maga ingatlanfejlesztési kanyaraival, a seggfejség és a joviális nagypapság közt szaladgáló személyiségével vagy a punk legnagyobb hipokratája, vagy egyszerűen csak egy szórakoztató karaktere a popzenének. Mindenesetre a koncert közepe csúnyán leül a röpke tizenöt perces Religion-nel és igazán nem is jön onnan vissza. Meg inkább mi megyünk odébb.

Nagyon érdekes kérdés volt ugyanis, hogy az egészen névtelen Micachu and the Shapes a tavalyi elmaradt koncert után mit produkál este nyolckor a partisátorban. Őket bizony érdemes volt megnézni, mert teljes erőbedobással hozták a fesztivál mélypontját. Az biztos, hogy a lányból fiúvá transzformálódó androgün frontember és két társa elvben érdekes hangzást hoznak a maguk kattogó-tompított blogzenéjével. Élőben mindez egyrészt jól előadva sem feltétlen izgalmas, a zéró színpadi produkció, és elképesztő kedvtelenség mellett pedig olyan parádés lebőgést produkáltak, hogy ha nem lett volna olyan minősíthetetlenül rossz az egész, amennyire az volt, már sajnáltam volna őket, hogy végig kell nézzék ahogy folyamatos takarodik el az eleinte érdeklődő tömeg. Mentségükre legyen szólva, hogy mire a sörpulttól visszaértünk már be is fejezték az egész koncertnek csúfolt kártékony borzalmat.

A főműsoridőben nagyszínpadon egymást váltó két női énekesnél komolyabb kontrasztra nem is számítottunk. Bár a M.I.A.-showra elég erős kételkedéssel érkezem, a kilencvenes évek eleji számítógépes demóanimációkat Bollywooddal és kétezres évek eleji mobiltelefon háttérlogókkal nyakonöntő szanaszét szaturált, visszataszító vizuál tényleg annyira feldogozhatatlan körítést ad a zeneileg szintén nehezen elhelyezhető produkciónak, hogy tíz perc alatt be kell látni, hogy ez a csúnya ruhákban vonagló nagyszájú szőkített Sri Lanka-i fruska az elmúlt évek egyik legvalószínűtlenebb sikertörténetét küzdötte össze magának olyan szintig, hogy itt épp tízezres tömeget mozgatott meg vele. A koncert kétharmadától a színpadon is teltház, miután felrángat vagy harminc embert a közönségből. Bár az ő táncképességeivel sem lenne a világon semmi gond, érdekes, hogy a színpadon végig vele van egy árnyék, aki énekel, táncol, tartja a frontot. A sztereotip angol munkanélküli raver táncosfiú szintén telitalálat. Én a magam részéről még a zavaros politikai zsákutcák miatt sem panaszkodom, annál az egyszerű oknál fogva, hogy legtöbbször egy büdös szót nem érteni a hablatyolásból, és a vetítésben is csak egyszer kapunk tényleg demagóg Afrika segélyezési panasz-, és iróniaömlenyt.

Ezután pedig tényleg nehéz átszellemülni a kilencvenes évek egyik legjelentősebb, de mindenképp leglehangolóbb dinoszauruszának, a Portishead nevű egyesült kesergők koncertjéhez. A nagy kérdés velük kapcsolatban ugye az volt, hogy az első két lemezzel csaknem teljesen szembenő, tizenéves kihagyás után készült harmadik albumot milyen arányban szerepeltetik a klasszikusok közt, a megoldás pedig mint kiderül az egy innen-egy onnan logika lett. Így végül, mint várható volt, a saját maguk által kifejlesztett hangzás alapvetései sokaknak katarzist, megint sokaknak viszont egy mások által azóta már igencsak elhasznált hangzás kevésnek ható körítéssel történő eljátszását jelenti. Az új album telitalálat momentumai így sokat mentenek a dolgon, a régi dalok közben pedig újra és újra egyértelmű lesz, hogy a Portisheadnél, de főleg Beth Gibbonsnál keservesebb jelenség aligha volt vagy van a zenei életben. Hátborzongató.