Tízezrek és a szaggató grindcore

Újabb egy évre letelepedési engedélyt kaptak az őzek és a vaddisznók a pécshez közeli Malomvölgyi Arborétumban, és a fák is szusszanásnyi időhöz jutottak, hogy egy ideig ne kétlábgépes darálások ritmusára állítsák elő a pogózás közben elvesztegetett oxigént. Véget ért a 11. Rockmaraton.

Minden évben versenyre kelhetne a Rockmaraton a Balatonsounddal, ha létezne bármi átfedés is a két dzsembori felhozatalát, illetve közönségét illetően, de az egy időben megrendezett fesztiválok ilyen szempontból szerencsére nem kelnek birokra egymással. A Rockmaraton a nagyon felöltözött fekete ruhásoknak, a Sound az alig ruhás fehérgallérosoknak ideális helyszín.

Az idén 11 éves Rockmaraton – ami elődjét, a Csörge-tavi fesztivált is számításba véve a Szigetnél is idősebb – évről évre megpróbálja felülmúlni önmagát. Ez leginkább a meghívott külföldi előadókban mutatkozik meg, az infrastrukturális fejlesztések elenyészők ehhez képest, legalábbis ami az egyszeri fesztiválozót érinti. Persze kibővítették a területet, meg este 6-ig olcsón lehetett inni a válságbüfében. Merthogy itt olyan is van.

Erre az évre 16 zenekar érkezett a határon túlról, a magyar vonal nagyjából ugyanaz volt, mint mindig. A hazai sztárok persze itt is tarolnak, bár nem minden esetben. A Tankcsapda nagyszínpados koncertje például egy Sokol rádió hangzásával ért fel, és a buli sem indult be addig, amíg kb. '95 előtti dalokat nem kezdtek nyomni. Volt egy kis fáradtság szaga a dolognak. A Tankcsapda-vonal folytatói, a Road és a Depresszió „harcából” utóbbi került ki győztesen. Ezt a nézőszám is igazolta, illetve a Depresszió mindenféle, felszólításra történő rekordkísérletei: legtöbb metálvilla, legnagyobb pogó, legdurvább wall of death (!). Bizony, a fesztivál egyik hardcore koncertjén sem volt szándékolt egymásnak futás, itt viszont a srácok elérték a tankcsapda-metállal ezt a közösségi élményt.

A fentebb említett hc-vonal kronológiáját illetően fogalmunk sincs, hogy tudatos volt-e a szervezők részéről vagy sem, de így volt tökéletes. Bemelegítésnek megkaptuk a hiedelmekkel ellentétben még élő és viruló hazai vonalat, Tisztán a cél felé, Liberal Youth, Social Free Face. A fesztivál első nagy hc bombája a nagypapa korúakat felvonultató New York-i Agnostic Front, melyben az énekes, Roger Miret öklendezés-szerű stílusát kiválóan ellensúlyozta a zenekar lelkét és lényegét is jelentő Vinnie Stigma – született Vincent Cappucchino-ként 1955-ben! - arcjátéka, aki profi cirkuszi bohóc módjára szórakoztatta a balközepet. Tényleg mókás volt a családi összejövetel. De a két nap múlva színpadra lépő Madball volt az igazi hardcore. Mint ahogy hangoztatták is, ők nem hardcore-punk, nem hardcore-metal, nem hardcore-rap, nem hardcore pornó, ők a hardcore. Ellenvetésünk nem volt. A family meg a unity tökéletes harmóniát alkotott a dühvel, az elégedetlenséggel, a pogóval és a durvasággal. Vicsor mögött a vigyor. A közönség soraiban kialakult egyetlen kis méretű műbalhét leszámítva a kék zöld foltokon kívül senki nem maradt a földön, aki elfeküdt, annak ideje sem volt vízszintesen kicsit szusszanni, már rántották is vissza. Egység és realitás, ahogy Social-ék megénekelték.

A tavalyi Rockmaraton legmélyebb és lesúlyosabb koncertélményét szerintünk a Mayhem követte el, ezt idén a Napalm Death számlájára írjuk. Az eleinte fanyalogva fogadott hírt, miszerint mi az, hogy nem nagyszínpadon játszik a 30 éves grindcore legenda gyorsan át is értékeltük, ugyanis a hangzást és a helyszínt tekintve is jót tett a sátor a koncertnek. Leszakadt a fejünk ez nem kérdés, és legalább nem lézengett a tömeg. Barney Greenway-ék nem úszták meg ennyivel a fesztivált, a koncert utáni relaxáció egy autóbikázásban manifesztálódott, melynek során kábelszövetséget kötöttek a Varggal, akik felkínálták akkumulátorukat. Sav-bázis reakció.

Érdemes megemlékezni még a svéd vonalról, mert a hosszú svéd telek ihlette dalok azért lehűtötték a nyár esti kedélyeket egy másfél órára. A Dark Tranquility sem szólt lehengerlően, mint ahogy nagyon sok nagyszínpados koncert, de ez a fesztivál végére már szinte megszokottá vált. Belejátszik ebbe az is, hogy a közeli Kökény, és a kb. 5 kilométerre lévő Pécs lakói folyamatosan panaszkodtak – ők nem tudták, hogy a szélre – az állandó zaj miatt. Ezért össze-vissza kellett tologatni a hangerő potmétert, ami ugye az egyéb beállításokra is hatással volt.

A sátrakban ilyen probléma nem volt, a Total Chaos olyan zajpunkot nyomott, hogy a tarajosok eleinte azt sem tudták mi van, csak egy pár szám elteltével kezdtek némi mozgást a végtagjaikba erőszakolni. Aztán pogóztak.

Az utolsó nap egyik nagy sztárfellépője az Ill Nino sem fukarkodott a hangerővel, meg is töltötték a nagyobbik sátrat, ami talán a Rószaszín Pitbullnak sikerült még a héten. A Sepultura-klónok rasta hajrázási szokásai mellett felvonultatták a kb. 15 gitárból álló hangszerparkjukat is, és láthatóan jól érezték magukat, akárcsak a közönség, melynek soraiban - le mernénk fogadni - sokan valószínűleg inkább a Sepu-vonalra izgultak és nem magára zenekarra. A gyökerek, ugye.

A rengeteg acélbetét, kutyalánc és szegecs ellenére szinte elenyésző volt a balesetek száma, és a buliból hazafelé száguldozós műfaj képviselői sem itt költötték apuci pénzét. Egyetlen embert kapcsoltak csak le hazafelé, aki ittasan ült volán mögé.

A sufni korszak pedig újra reneszánszát éli, a helyi online hírmondó, a bama.hu egyik rockmaratonos cikkének kommentjében az alábbi bejegyzésre bukkantunk: „Szuper, hogy kint van a várostól nem messze! Kökényiek is élvezik, főleg mert ingyen bemehetnek. A falunak is hasznot hoz. Boltba alig lehet bejutni. Van aki átalakította a régi DISZNÓ ÓLAT és ott árul olcsó gyrost !”

Hát kérem, ilyen egy hazai rockfesztivál, és valószínűleg hasonló lesz jövőre is.