Ez legalább olyan jó volt, mint az AC/DC

Különböző hátráltató tényezőknek köszönhetően kapásból sikerült három zenekart is lekésni, így kimaradt az volt Moodosokból és volt Neck Sprain-tagokból álló Magma Rise, a Nevegreen és az Ossian is. Az elsőre régi bandáik alapján kíváncsi voltam, utóbbi kettőről meg lehetett volna olyanokat írni, hogy "nem az a baj, ha az ember komolyan veszi, amit csinál, hanem ha magát is túlságosasan komolyan veszi", de így sajnos nem lehet.

A finn Amorphis death metallal kezdte majdnem húsz éve, és nagyjából a '96-os Elegy lemeznél lehetett tudni, hogy többre fogják vinni, mint egy átlag banda ebben a stílusban. Már ha a népszerűséget vesszük legfőbb alapul. Azt a lemezt nagyon sokat hallgattam, mert jellegzetes hangzásuk volt (most is az van, ezzel nincsen hiba), volt kellő melankólia bennük (amit én nagyon szeretek) és a Metallica, a Scorpions, a Kreator meg a Cradle Of Filth mellett ők voltak a negyedik kemény zenét játszó zenekar, akiket tizenhárom évesen ismertem. Élőben nem tűnt fel, hogy olyan sokat változtak volna, bár jóval dallamosabbak és rockosabbak, mint régebben, de még mindig a lassú, doomos témák jellemzőek leginkább rájuk.

Igaz, hogy hosszú évek óta nem hallgattam Amorphist, az új lemezt tényleg megpróbáltam megszerezni, becsületesen végigtúrtam minden illegális helyet az interneten, de nem jött össze. Így a koncerten kellett olyan számcímekkel szembesülnöm, mint például a You I Need. Nincsen a romantikával semmi baj, de ha valaki kemény is akar lenni közben, az könnyen semmilyenné válhat, ez történt a finnek koncertjén is. Aki látott már valaha élőben a Hooligansnél agresszívabb zenét játszó zenekart, az biztosan ugyanúgy halálra unta magát az Amorphis feszítésén, mint én. Tomi Joutsen énekesnek - aki hét éve érkezett a nagyon mélyen hörgő, de énekelni is tudó Pasi Koskinen helyett - jó hosszú és rasztás haja van, mondta is mellettem egy fiatal rocker a haverjának: - Láttad, mekkora haja volt? Erre jött a válasz: - Akkor most jön az a folk metál banda?

A témák nem csak a gyenge hangzás miatt tűntek erőtlennek, hanem azért is, mert valójában tényleg azok voltak, ilyen löttyedt zenével tényleg csak egy fesztivál kellően bebaszott közönségétől lehet némi elismerést kicsikarni.

Lankadt farokkal akarták megerőszakolni az összegyűlteket, ami - úgy láttam - nagyjából sikerült is, de hogy ez nekem roppant kevés volt, az biztos.

Na de aztán jött a 2004-ben alakult, háromlemezes ausztrál Airbourne, és megmentette az estét, egyúttal még rá is tettek arra, hogy az előttük játszó Amorphisra keserű szájízzel gondoljunk. Bár, ha jobban belegondolok, semmi ilyesmit nem tettek, mert a nagyjából másfél órás show alatt valószínűleg senkinek sem jutott eszébe az Amorphis. Már hatszázezren, hatszázezerszer elsütötték, de ettől még nagyon találó az a mondás, miszerint az Airbourne az ausztrál AC/DC. Meg hogy a világ legjobb AC/DC tribute zenekara, haha. Aki látta a koncertjüket, biztosan egyetért ezekkel a találó szlogenekkel, valahogy így nézhetett ki 30 éve egy AC/DC koncert. Joel O'Keeffe - az egyszerre gitáros és énekes - frontember úgy mozgott, mint Angus Young, egyszer még a közönségbe is beugrott szörfözni, miközben szólózott, olyan lelkesedés volt ebben a kis emberben, mintha életében először állna színpadon. Nem is volt egy perc nyugtunk sem, a közepén volt pár lassabb dal (ezeket hívják balladának?), de végig zakatolt a kettőnégy, jöttek a szólók, a saját kis Highway To Helljüket is eljátszották, csak sajnos már nem emlékszem a címére.

A rockzenében nagyon könnyű beégni azzal, ha valaki meg akarja váltani a világot, ebbe rengeteg zenekar beleesik, de ilyen hozzáállással az Airbourne sosem fog, ebben biztos vagyok. Ha valaki tiszta szívből nyúlja kedvenceit, az nagyon jól is elsülhet ám, ezt láttuk az ausztráloktól is. A banda egyébként videójátékok zenéinél is fel szokott tűnni, Joel meg nem mellesleg interjúalanya a Szextippek rocksztároktól című könyvnek. Nem hinném, hogy bármelyikünk is akarna ennél a csávónál lazább lenni.

Ja, volt még egy ugyancsak ausztrál metalcore zenekar, a Parkway Drive. Érthetetlen. Nem én vagyok a legnagyobb rajongója a stílusnak, de azért meg tudom különböztetni a szart a jótól, ezek a fiatal srácok pedig valósznűleg a Világ Legszarabb Zenekara voltak. Róluk tényleg elmondható, hogy ha egy számot hallottál, akkor mindent hallottál, csak annyiban különböznek mondjuk az előttük játszó Airbourne-tól, hogy azután a bizonyos egy szám után nem is akarsz többet hallani. Ezt még a komoly metalcore-fanok is borzasztóan unhatták, bár rengetegen voltak a koncerten, hiába, a nagyszínpados Scooter után el kellett valamivel verni az időt. A Parkway Drive egy szörf-metalcore zenekar, legalábbis A klipp alapján

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!