Ölni nem lehet vele, de élmény a Mastodon

2011.07.15. 14:47
2 hozzászólás

Érthetetlen miért van az, hogy az atlantai Mastodon a világ egyik legmenőbb menedzsmentjével dolgozik, és miért tud magának kialkudni headliner pozíciót. Maga a zenekar még mindig ugyanolyan punk, mint amennyire az alakulásakor volt, legalábbis hozzáállásban.

A Hegyalja koncertre például hozni kellett volna valami anyagot a kivetítőre, de ők többszöri kérésre sem tudtak semmit adni, mivel nem voltak felkészülve rá, hogy sötétben, főhelyen lesznek egy fesztivál nagyszínpadán. Ezért aztán Lóránt Demeter pakolt nekik össze egy egészen jó montázsgyűjteményt, ami feldobta a súlyos zenét.

A lehető legnehezebb rétegzenéről van szó, ugyanis amellett, hogy alapvetően súlyos, még bonyolult is. A zenekar Crack The Skye című utolsó lemezével olyan irányba fordult, amit néhány fanatikus puhulásnak vett, a hegyaljás koncert viszont a kritikákra próbált rákontrázni. A Mastodon bizony ugyanolyan őrült, mint volt. A koncertet három részre lehetett tagolni. Kezdésnek régi dalok szóltak, másodjára például a 2002-es Remission album legjobbja, a March Of The Fire Ants. Ott pillanatokra megidézték a korai lemezek egyik legnagyobb hatását, a korábban félelmetes, most már csak sötét Neurosist. A koncert második harmada az új daloké volt, és kellőképpen le is ült, bár adott hangulatban még jól is estek a terjengős dallamok, ráadásul fellazították az első harmaddal összetöpörödött agysejteket. Az újabb zúzás az utolsó harmadban következett, ismét korábbi dalokkal, és zárásként a szokásos Melvins-feldolgozással.

A társaság amúgy sok mindent nem csinált a színpadon. Akadt pár hangszerkitartós póz, meg hevesebb bólogatás, de a két gitáros szinte végig a hangszerét bűvölte, egyedül Troy Sanders énekes-basszusgitáros volt aktívabb, és kommunikált néhány szót a közönséggel. A nehéz zenéhez nem is nagyon illik a csápoltatás és hejjegetés.

A Mastodon a maga nemében tökéletes. Egyáltalán nem foglalkozik trendekkel, nem akar beilleszkedni a manapság divatos hullámok közé, legyen szó metalcore-ról, vagy az érthetetlenül felkapott deathcore-ról, és pont ezért lehetnek ők a mai metálszíntér egyik legfontosabb zenekara. Ha megbocsátjuk nekik, hogy az utolsó lemezt elművészieskedték, és még mindig elhiszik magukról, hogy tudnak énekelni, akkor felejthetetlen élményt adnak lemezen és koncerten egyaránt. A Hegyalja nagyszínpada előtti tér a koncert kb. felétől szellősebb volt, mint a Tisza-part viharban, de egyesek már két szám után azt gondolták, hogy ebből elég. Ez azonban teljesen érthető; a Mastodon stílusilag a rétegzene legalsóbb rétegei között mozog, de valamiért megkapóbb, mint bármelyik társa. Nem lehet vele gyilkolni, mint például a Converge-dzsel, de éppen annyira összetett és suttyó, hogy még szórakoztató maradjon.