A Slayer elpusztította a bikicsunájt

2011.07.16. 16:57 Módosítva: 2011-07-17 10:46:46
11 hozzászólás

A Hegyalja szervezőinek sikerült egymás után a nagyszínpadra rakni a világ egyik legjellegtelenebb, és a világ egyik legfelismerhetőbb hangzású zenekarát. A Guano Apes biztonsági rockzenéjét két perc alatt zúzta porrá a Slayer. Ráadásul előbbi még egyszer fel is oszlott, a metál félistenei pedig megtorpanás nélkül nyomták végig az eddigi harminc éves karrierjüket.

Nem nagyon lehet csodálkozni rajta, hogy a német zenekar egy időre feloszlott. Ebben a zenében nincs annyi erő és karakter, hogy hosszútávon kitartson. A kilencvenes évek végén, leginkább Európában népszerű Gunao Apes három számmal lett ismert: Open Your Eyes, Lord Of The Boards, Big In Japan, ráadásul az utóbbi egy feldolgozás. Ezeken kívül nincs értékelhető momentum a zenéjükben, hacsak az nem, hogy szépen, pontosan játszanak. Az új Bel Air című lemezükön ráadásul inkább amolyan alternatív rockkal próbálkoznak a groove-rock helyett, de ebbe sem sikerült karaktert vinni, sőt az ilyen dalok a koncertet is sikeresen leültették.

A Guano Apes akkor lenne igazán bátor, ha a felsorolt dalokat nem játszaná el a koncertjein, de akkor a kemény magon túl senkit nem érdekelne az egész. A ráadást felvezető instrumentális merengés alatt még az is kiderült, hogy bár a zenekarnak jó ízlése van (szereti a Toolt), de a hatásait nem képes kreatívan felhasználni. Pedig nem kéne annyira keménynek lenni, mint az aztán következő Slayernek, csak fele annyira eredetinek. (dj)

A Slayer nem igazán tartozik a legendás fesztiválzenekarok közé, lehet azért, mert nem mindenki bírja azt a tömény, kíméletlen zúzást, ami a bulikon a közönségre zúdítanak, a fesztiválok szervezői pedig jobban szeretik, ha a közönség a seggét rázza, és nem menekül a színpad elől a hatodik szám után. A Hegyalja fesztivál közönségét azonban erős fából faragták, itt hozzászoktak ahhoz, hogy évente egyszer legalább egy zenekar laposra gyalulja az agyukat, két éve a Machine Head, tavaly a Motörhead, idén meg a Slayer.

Jeff Hannemann szegény még a karját fogyasztó baktériummal küzd valahol otthon, a helyén Gary Holt, az Exodus gitárosa játszik a turnén (néha meg a helyettest is helyettesítik, a Cannibal Corpse gitárosa), ami Winkler kollégának olyan örömöt okozott, mint egyszeri LMP-képviselőnek a tizedik kopogtatócédula. “Ez úgy nyújt, ahogy nem is lehet”, mondja csillogó szemekkel, majd fejest ugrik a ránézésre 15 ezres tömegbe. Én maradok a szélén, mert nem vagyok elég kemény. Ez abból is nyilvánvaló mellesleg, hogy a Slayer zenéjét ugyan elismerem, és tiszteletben tartom, de nekem, puhapöcsű pinametál-rajongónak egyszerűen sok az a zúzás, amit egy hetvenhat perces koncert alatt kapok tőlük.

A buli jól szólt, nem volt olyan hangos, mint a Motörhead tavaly (ott az Overkill alatt már fájt a fülem), de minden hangszert lehetett hallani, Dave Lombardo lábdobjától Holt legendás gitárjátékáig, amihez képest Winkler szerint Kerry King egy darabos elefánt a porcelánboltban. A legjobb arc viszont Tom Araya, aki a számok között úgy vigyorog a közönségre, mint egy jóindulatú nagyfater az unokái dúlását látva, aztán odalép a mikrofonhoz, és belehörgi, hogy számold csak meg a golyónyomokat a fejeden. A setlist az idei fesztiválokéhoz képest kicsit rövidebb, nem volt például Raining Blood, a záró Angel of Death alatt pedig megjön a vihar is, de a közönség nagy része kitartott, és együtt üvöltötte a sorokat Arayával, míg el nem ment az áram. A vége így kicsit furán kurta lett, de sebaj, hiányérzete nem nagyon lehetett az embernek, a Slayer pontosan azt nyújtotta, amit várni lehetett tőlük. (sixx)