Hangorkán Székesfehérváron

2011.08.06. 14:16 Módosítva: 2011-08-06 14:50:21
57 hozzászólás

A székesfehérvári Fezen fesztivál többszöri költözés után elvileg megtalálta végleges helyét a város egyik sarkában, remélhetőleg úgy, hogy nem zavarja a közeli kertvárosrész lakóit. Úgy tűnik egyébként, hogy a Fezen ragaszkodik az ipari környezethez, mert most is gyárépületek közelében van a rendezvény.

Egy fesztivál megszervezése mindig keményre dió, különösen, ha új a hely, az infrastruktúra. Nekünk többszöri keringés árán sikerült megtalálnunk a sajtósoknak fenntartott bejáratot, ami nem a főbejáratnak szánt, volt Bahnhof, leendő Fezen-klub melletti felüljáró mellett volt. A sátrazók sem tudtak a főbejárton bemenni, csak ahol mi (ami amúgy logikus, mert a kemping azon az oldalon van). Ehhez bő két kilométeres kerülőt tettünk, de a lényeg, hogy végül bele tudunk vegyülni az egyébként szűkösen hömpölygő tömegbe.

Maga a fesztiválterület nem túl nagy, tulajdonképpen egy sportpálya a magja a nagyszínpaddal, de van még szabadtéri és sátras színhely is, továbbá a leendő Fezen klub is fesztiválhelyszín két koncerthellyel. A klubban evidens volt, hogy kiküszöbölik a színpadok összecsengését, de meglepő módon ez a többi helyszínen is működik, pedig tényleg csak pár méter választja el őket egymástól. A pénteken érkező nagy tömeget a kajapultok nehezen viselték, a pecsenyesütőben kenyeret sem kaptunk a sültkolbászhoz, és látható volt, hogy ennyi emberre nem számítottak. Talán illúzió a kis tér és a kivilágítatlan utak miatt, de közel teltház lehetett, és bár nehéz megjósolni a többi nap nézőszámát, de feltételezhető, hogy egy zenekar volt, amelyik miatt az ország másik végéből is elzarándokoltak az emberek, ez pedig a stílusmeghatározó progresszívmetál Dream Theater.

Sohasem voltam Dream Theater-fanatikus. Nem fogok anekdotázni arról, hogy a Pecsa szabadtéren mekkorákat ugráltam a teljes egészében elnyomott Metropolis Pt II. lemez húzósabb részeire, pedig ott voltam, és azóta többször is láttam őket. Valamiért Magyarországon egy olyan keménymag gyűlt a zenekar köré, akik akármelyik koncertet képesek feldobni, már ha a zenekar is azt akarja. Most mintha nem akarta volna.

Látszólag nem volt velük semmi gond, profi módon belakták a színpadot, párszor kikacsintottak a közönségre, de az új dobos lelkesedésén kívül nem lehetett rajtuk érezni azt a vágyat, hogy ők most többet és jobbat akarnak. Mike Mangini nagyon ügyes, de kissé statikusabb és kevésbé kalandozó, mint az alapító-dobos Mike Portnoy, aki nemrég, talán az Avanged Sevenfold fiatalos lendületétől megittasodva pihenőre akarta küldeni anyazenekarát. Egyedül maradt az ötlettel, miszerint a Dream Theater erősebb lehetne, ha egy ideig mással foglalkoznának, és a katonás rendben érkező lemezek, koncertlemezek ütemét felborítanák. Nem lehet minősíteni ezt a lépést, mert nem látunk bele a zenekar működésébe, de nem lehetetlen, hogy használt volna a szünet. Mondjuk a James Labrie énekes szólólemeze is éppen attól a betegségtől szenved, mint az utolsó DT-albumok, azaz profin van összerakva, de nem is eredeti (az éppen a skandináv metálzenéket koppintja), és inkább semleges, mint szélsőséges. Hiányzik belőle a kontroll nélküli őrület, ami mondjuk egy Pain Of Salvation-lemezben benne van, mert Daniel Gildenlöw nem foglalkozik vele, ha valami hiba becsúszik. Jön, ahogy jön.

Ez a koncert nem ilyen volt. Klasszis zenészek, óriási tudással játszanak hullámzó, töménytelen instrumentális résszel telepakolt dalokat. A zenekar kb. ott veszíthette el varázsát, amikor egyre nagyobb teret engedtek a hangszermaszturbáló mániában szenvedő Jordan Rudessnek, aki amúgy ezen a koncerten a leglátványosabb volt, forgatható, döntögethető szintetizátorállványával. A vérbeli rajongók olyan vallásos áhítattal képesek egy-egy gurgulázó szóló alatt bámulni Rudess kezét, mintha csak értenék, hogy mit játszik. Pedig ezekben a tekerésekben nincs tartalom, és bár egyszer-egyszer az őrületig tudnák fokozni a feszültséget, de ilyen mennyiségben már inkább unalmas ezt hallgatni. Elvesznek a hangorkánban maguk a jó dalok, pedig azok vannak.

Érdekes módon a kiemelkedő számok között a Caught In A Web és a Fatal Tragedy mellett a Forsakent kell említeni, aminek refrénje a koncert után is még bőven liftezett az agyamban, pedig ez éppen a szürkébb Systematic Chaos lemezen van. Ezekben a dalokban kevesebb a Labrie-re jellemző, primadonnás frazír, és szépen felépítettek. A teljes Dream Theater-életműből szemezgető program további részében sajnos viszont bőven sok volt a modoros ének.

A közönség természetesen a zenekar tenyeréből evett, mert az a bizonyos mag nem tágít, és a hangulatot leginkább ők húzták fel. Nem is volt ez különösen lapos koncert, csak éppen túlontúl rutinos. Amíg a közönség nem mondja nekik, hogy pihenjenek (márpedig miért mondaná?), ők bizonyosan újra és újra fognak adni ehhez hasonló semleges koncerteket, hacsak nem lesz vérfrissítés, mondjuk éppen Magnini nagyobb szerepvállalásával, vagy Portnoy visszatérésével, aki jelenlegi munkái után éhesebb lehet majd, mint valaha. A koncert alapján én kíváncsibb nem lettem, de azt legalább tudom, hogy milyen 2011-ben a Dream Theater.