A sipítozó szépség és a harákoló szörnyeteg

Metálban erős külföldi nevekkel kezdett a Sziget, a papírformának megfelelően: a holland Within Temptation szinte hazai pályán játszott és simán győzött, a Motörhead meg ugye a Motörhead, ők mindenhol nyernek. Ennek ellenére mindkét koncertről nehéz volt írni, mi azért megpróbáltuk.

Állítólag akár 14 ezer holland is megfordulhat az idei Szigeten, így hát a Within Temptation felléptetése biztonsági játéknak mondható a szervezők részéről. Bejött, lazán megtelt a rock-metál színpad új helyszínének környéke, és még leghátul is ugráltak, az odaadással tehát nem volt gond.

Within Temptation

Tulajdonképpen semmivel sem volt, leszámítva azt, hogy eltelt a koncert fele, mire rádöbbentem, itt bizony csak vesztes lehetek. Ha rosszat írok, rajongók százait sértem meg, akik látható jelét adták annak, hogy kevés jobb buliban jártak az idén, ha jót írok, akkor (figyelem!, magas labda kommenteléshez) magamat köpöm le, mert sajnos nem voltam elragadtatva a hallottaktól. Legjobb, ha nem írok semmit, gondoltam, és tartom is magam ehhez.

Maradjunk tehát pusztán az apró érdekességeknél, amelyek szép egyenletesen eloszlottak a mintegy 80 perc alatt: még a koncert elején a háttérben mintegy fél percig a Windows logóját vetítették az amúgy szinte végig pergő nagy költségvetésű WT-klipek helyett; az előadás közepe táján a közönségben megjelent egy ember, aki egy komplett fát emelt a magasba, igaz, ifjú példányt, de így is sok elismerést zsebelt be; az utolsó két-három dalra valami történt a szépséges Sharon den Adellel , és elkezdett éles hangon sipítozni, ami sehogyan sem illett bele az addig tapasztalt profizmusba. Nagyjából ennyi. Különben egy tökéletes popmetál koncertet élvezhettek végig, akik élvezték, Sharon széles szájjal mosolygott, a többiek precízen alájátszották, amit alá kellett, a külön bemutatott új dobos is derekasan helytállt, a höjjögés, a tapsolás, az óóó-zás, a villázás, az ökölrázás és a páros lábbal ugrálás is rendben lezajlott. Érdemes lesz megfigyelni, hogy – legalábbis zeneileg – nem kapunk majd különb produkciót szombaton a gigasztár Thirty Seconds To Marstól sem, úgyhogy én azt javaslom, legközelebb a Within Temptation is a nagyszínpadon lépjen fel, ide pedig jöhet valami jóval izgalmasabb.

"Odabaszott a hallójárataimnak, he" – ekképp kommentálta rögvest koncert után a Motörheadet egy középkorú úr, és nehéz vele vitatkozni. Mert mindig odabasznak, miután Lemmy bejelenti a színpadon, hogy ők a Motörhead, és rock and rollt játszanak. Illetve akkor van ez mindig, ha megfelelően szól a cucc, és most valószínűleg megfelelően szólt. Azért nem merem biztosra mondani, mert ahol mi álltunk, onnan ezt nem nagyon lehetett megállapítani, mivel finoman szólva sem tudtunk belemenni a buli közepébe. Ami a Within Temptationnél még éppen elég volt – tudniillik a hely –, az a Motörheadnél már egyáltalán nem, ergo azonnal az első napon kiderült, hogy jövőre a szervezőknek valami mást kell kitalálniuk: vagy nem tesznek ekkora neveket a metálszínpadra, vagy máshová helyezik azt, hogy többen férjenek el. Ez a katlanszerűség, a hangyabolyként nyüzsgő tömeggel, a domboldalról letekintve jól mutat, az is fincsi, hogy nem egy rossz akusztikájú sátorban kell izzadni (bár pont tegnap elég hűvösre fordult az idő estefelé), csak hát így meg a színpad közeléhez sem lehetett odaférni, maximum hosszas közelharcok árán. Ezt most nem vállaltuk, maradt a decens koncertfigyelés, így is lepörgött jó pár dal, mire találtunk egy talpalatnyi helyet.

Motörhead

Már jó előre vakargattam a fejem, hogy mi a jó fenét lehet újat szólni egy Motörhead-koncertről, és hát ez a szigetes előadás sem hozott váratlan fordulatokat a témában. Lemmyéknek kb. háromféle daluk van: a lassú középtempós, a kicsit gyorsabb középtempós (szaknyelven: csipegetős) meg a még gyorsabb rock and rollos. Ezeket variálják több mint harminc éve, mondhatjuk, hogy elég sikeresen. Mikkey Dee egy állat, de ezt is leírták már csomó alkalommal csomó helyen; ezúttal sem maradt el a dobszólója, ami viszonylag rövid volt, így nem aludtam el rajta. Volt gitárszóló is, a lassú, feelinges fajtából, ez is hamarabb véget ért annál, mintsem hogy unalmamban belekezdhettem volna a körülöttem rajzó illuminált alakok számolgatásába. Mindezeken túl pedig csak zúgott a rock and roll, ahogy pusztán ők hárman, Lemmy, Dee és Phil Campbell tudják zúgatni.

Lemmy fanyar konferanszainak külön plusz ízt ad, hogy olyan a hangja hozzá, amilyent csak az Országút a halálba-szerű Zs-kategóriás horrorfilmekben hallhatunk a velejéig gonosz kamionsofőröktől, akiknek kedvenc szórakozása a gyanútlanul utazgató fiatalok különböző méretűvé aprítása. A bibircsókos tatának aztán mindegy, hogy 2006-os vagy '79-es számot harákol, arra még biztosan nem panaszkodott egyetlen interjúban sem, hogy már nem bírja kiénekelni a régebbi témáit. A koncert zárásaként Lemmy bevallotta, ezen a nyáron a budapesti közönség volt a legjobb, és ne gondoljuk, hogy ez egy olyan bullshit, amit minden turnéállomáson elmond, hanem tényleg. Végül is ha nem igaz, akkor is jó elhinni, úgyhogy zárjuk ezzel a beszámolót, amelyben direkt nem hangzott el egyetlen dalcím sem, mert a Motörhead kb. az egyetlen banda a világon, amelyiknél tök mindegy, mit játszik, csak játsszon.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!