A fekete énekesnő mindenkit inzultált

A nagyszínpad péntek kora esti programjában két brit rockzenekar kapott helyet, de nagyjából ennyiben ki is merült köztük a hasonlóság, a British Sea Power és a Skunk Anansie ugyanis víz és tűz, föld és ég. A közönség az egyiket udvarias tapssal bocsátotta útjára, a másikat szó szerint alig akarta elengedni.

Milyen zenét játszhat hat teljesen átlagos külsejű, fehér bőrű brit fiatal? Természetesen teljesen átlagos brit gitárzenét. A British Sea Power helyzetét tovább rontja, hogy érzelmes gitárzenében utazik, amely ennek megfelelően végig középtempós vagy még lassabb. Mintha direkt vigyáznának arra, hogy komponálás közben ne kerüljön semmi szélsőség a dalokba, amelyek ily módon nem bántóan rosszak, de nem is annyira jók, hogy érdemes legyen megjegyezni azokat. Vannak szép dallamaik, az egyik rövid instrumentális rész végén az óóó-zás egy kis Arcade Fire-i katarzis érzést is elhoz, de a fentiek szellemében gyorsan abba is hagyják, nehogy túlzásnak érezzük.

British Sea Power

Tipikus brit sikertörténet a BSP-é. A zenekar megalakulása óta a lábai előtt hever az angolszász sajtó, néha a legjobb koncertzenekarnak titulálja, és a lemezeiket sem hajlandó alázni, igaz, ma már legalább magasztalni sem. Mindezzel az égvilágon semmi baj nincs, leszámítva azt az apróságot, hogy a British Sea Power a Sziget nagyszínpadán lépett fel, holott a minden ócskaságot ezrével megnéző külföldieket sem érdekelte, nemhogy a magyarokat. Gyakorlatilag lézengtek a hatalmas küzdőtéren, a néhány száz összegyűlt ember többsége is már a Skunk Anansie miatt jött. Hozzám hasonlóan valószínűleg az itt megjelent maroknyi rajongó is a Do You Like Rock Music? című BSP-albumot kedveli a leginkább, mert főleg az erről elhangzó számokra indult be némi mozgás, különben mindenki békésen bámult ki a fejéből.

Aztán váratlanul, a koncert végén, elszabadult a pokol. Az egyik gitáros a színpadi díszletként funkcionáló cserepes növényt kezdte tologatni ide-oda, ezután lement a közönség közé kicsit azonosulni, a másik gitáros először a hátán pengette a hangszerét, ami elég bénának tűnt, majd feldobta a magasba, a csúcsponton pedig az énekes fejen állt. Talán fura, de a maga módján ez egy szimpatikus kis társaság, viszont nem vágyom rá, hogy valaha újra lássam őket élőben.

Nehezen lehetett volna két brit rockzenekart kiválasztani, amelyek ennyire különböznek egymástól, mint a British Sea Power és a Skunk Anansie. Az utóbbiban eleve mindenki rockzenésznek néz ki, vagy ha nem is annak, de legalább valakinek, nem pedig a visszahúzódó srácra emlékeztet a szomszédból. Van a raszta reggae-s (Cass, basszusgitáros), a tarajos punk (Mark Richardson, dobos), a kalapos, elegáns piperkőc (Ace, gitáros) és persze a legfontosabb láncszem: a leszbikus, fekete és kopasz énekesnő, Skin. Rengeteg koncerten jártam már életemben, de kevés ennyire szuggesztív előadót volt szerencsém látni színpadon.

Skunk Anansie

Skin az első pár szám alatt még gyanakvónak tűnt, testhez tapadó fekete ruhájában, nyakában extravagáns tolldíszével, fejét leszegve lapos pillantásokkal méregette a közben jócskán megtelt arénát, mint aki nem tudja, mire számíthat. Ezekben a percekben nehezen lehetett eldönteni, hogy amikor elhúzta a száját, akkor kedvesen mosolygott, vagy pedig közveszélyes őrült módjára vicsorított. Aztán az erős kezdés után – Yes It's Fucking Political, Charlie Big Potato (az egyik legjobb nem slágerszerű sláger, amit rockzenekar valaha írt) – leszedte a boát, lehúzta kicsit a ruhája zipzárját, látta, hogy az emberek megvették a bulit, és onnantól nem volt megállás.

Mérgezett egérként futkározott jobbra-balra, pörgött-forgott, mint a szabadjára engedett búgócsiga, és a biztonságiak nagy-nagy örömére többször is lement a közönséghez. Először crowd surfölt, másodszor a kéztenger tetején járkált rocksztár-Jézusként, majd háttal, széttárt kezekkel belezuhant a tömegbe, harmadik alkalommal pedig egyszerűen bemászott az első sorokba, mindenkit leguggoltatott, aztán egy nagy közös ugrás után újabb crowd surf segítségével jutott vissza a színpadra. Az odafent dolgozó operatőrök közül hármat is inzultált, az egyiket előbb kvázi dominaként megtaposta (persze nem komolyan), majd elkezdte vetkőztetni és ha jól láttam, beleharapott a mellbimbójába. A másikkal hátulról nemi aktust mímelt, a harmadiknak pedig a fenekével dörzsölgette az altestét. Nem csodálkoznék, ha az esetleges következő szigetes Skunk Anansie-koncert közvetítésére tömött sorokban jelentkeznének a kamerás szakemberek.

Skunk Anansie a közönségből

A Skunk Anansie egyébként, ha valaki nem tudná, alternatív rockot, sőt inkább metált játszik, amelyet igazán különlegessé Skin soulos éneke tesz. Három színvonalas lemez, némi 90-es évekbeli MTV-s siker után feloszlott, nemrég alakult újjá, azóta már újabb két albumot készített. Nem minden daluk telitalálat, az itt előadott újabbak (pl. Over the Love, Because of You) nem is érik el a régiek színvonalát, de ilyen körítés mellett ez senkit nem érdekelt. Pláne hogy a koncert vége már extázis közeli állapotban telt, komolyan, én még ilyen fülsiketítő ovációt nem nagyon hallottam, maximum futballmeccsen. Tényleg szinte együtt lélegzett több ezer ember. A hardcore/punk hatásokat felmutató On My Hotel T.V. és Skank Heads kettős kis túlzással életveszélyessé tette a helyzetet, immár a közönség is vadul crowd surfölt, elöl némi circle pit is kialakult, hol volt már ekkor a British Sea Power méla témázgatása?!

A Sziget eddig elkényeztetett azon kevés előadással, amelyet végig tudtam nézni. Prince remek volt, a Motörhead megszokottan jó, a Judas Priest egyenesen kiváló, sőt még a Helloween retró programját is élveztem, a Skunk Anansie viszont minden addigi élményt zárójelbe tett, sőt előkelő helyet szerzett a Legkedvesebb Koncertjeim elitklubjában.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!