A majdnem tökéletes metálnap

A péntek a Sziget metálszínpadán az innovatív zenekaroké volt. A másképpen gondolkodók között volt két olyan társaság, akik egy-egy stílust határoztak meg úgy, hogy a mai napig egyéni, amit csinálnak. Persze ez jobban igaz a Deftones zenéjére, mint a Hauntedéra. A két koncert is megfelelően árnyalta a képet.

A Haunted a svéd, dallamos metálból indult el, majd érkezett az egyszerű felfogású, de még mindig nagyon tömör groove-metálhoz. A koncert alatt ezek közül az előzőt is megvillantották, és bár talán néhányan fintoroghattak, hogy már megint valami önismétlő metalcore-koncerten vannak, nekik tudniuk kell, hogy ezek a zenészek ott voltak a stílus lefektetésénél, sőt lényegében ők maguk szülték meg azt azzal, hogy a legjobb svéd metállemezt adták ki Slaughter of the Soul címmel 1995-ben, amire ma is hivatkozik mindenki. Az At The Gates két tagjáról beszélünk, a Björler-testvérekről.

The Haunted

A Haunted minden egyes számát össze lehet párosítani egy-egy másik zenekar munkájával, de szerencsére képesek ezeket a hatásokat kellően magukévá tenni. Végre a metálszínpad is megemberelte magát, és úgy mutatta meg a zenekart, ahogy kell: mintha ólmot öntöttek volna a fülünkbe. A kissé furcsán mozgó Peter Dolving énekes bizonyára valami zöld színű növénytől volt ennyire belassult, és nem is nagyon erőltette a kommunikációt, bár a koncert végére ő is felpörgött, ahogy a közönség is. Az emberek nagyon szellősen álltak, de az első sorok biztatás nélkül is csináltak circle pitet, és a számok között is maguktól emelték a metálvillát. Nem közismert zenekar a Haunted, és nem kell nagy jóstehetség hozzá, hogy megállapítsuk, nem is lesz az. Csinálják a legtöbbször belassított thrash-re emlékeztető zenéjüket, és ha valaki vevő rá, örülnek neki, de mindenekelőtt az látszik, hogy élvezik, nekik ez az életük. Végső soron ez a lényeg, nem? (dj)

Mégis mit lehetett várni élőben egy olyan zenekartól, akik készítettek két majdnem hibátlan lemezt és tele vannak jobbnál jobb dalokkal? Természetesen azt, hogy adnak egy baromi jó koncertet. Ez szerencsére meg is történt, de ne menjünk ennyire a dolgok elé.

Sosem gondolkoztam azon, milyen stílusú zenét játszik a Deftones, de az nyilvánvaló, hogy a – sokaknak ciki – nu metal jelző egyszerűen hülyeség. Felesleges is kategóriába berakni őket, tele vannak fogós, súlyos, de nem olcsó témákkal, Chino Moreno földöntúli hangja és senki máshoz nem hasonlítható dallamai pedig olyan hangulatot adnak a zenének, mintha folyamatosan lebegnénk valóság és álom között. Igen, mindig ez volt az érzésem a Deftonesszal kapcsolatban, ez különböztette meg őket a többi ugrálós, éneklős keménygyerektől. Egy méterrel mindig a föld fölött voltak, aztán a földhöz csaptak, majd újra felemeltek, és ez így ment a végtelenségig, semmiféle fájdalmat vagy rossz élményt nem okozva ezzel.

Hiba nem volt a White Ponyra épülő műsorban, kár, hogy a Saturday Night Wristről csak egy dalt játszottak. A legutóbbi képekhez mérve alaposan lefogyott Chino Moreno hibátlanul hozta énektémáit, remek frontember, ráadásul nem játszotta el, hogy jól érzi magát, láthatóan jól érezte magát.

Deftones

Volt My Own Summer, Digital Bath és Be Quite and Drive is természetesen. Eljátszották a legelvetemültebb dalukat, az Elite-et is, amit olyan sablonos jelzőkkel lehet illetni, mint pl. súlyos, ugrálós, viszont semmiképpen sem izzadtságszagú. Itt érződött igazán, hogy a srácok nem viccelnek, Abe Cunninghamnek (figyelem, ez a csávó az egyik legnagyszerűbb dobos metalos körökben) köszönhetően olyan energia áramlott a számokból, hogy azt a „jó dal” kategóriában fokozni érdemben már nem lehetett volna.

Chino nem magyarázott feleslegesen, elmondta, hogy másodszor vannak Budapesten és köszönik szépen. A közönségnek tetszett, azt kétlem, hogy a többségnek bármilyen különbség is lenne mondjuk a Limp Bizkit meg a Deftones között, de hát istenem, a lényeg, hogy végig jó volt a hangulat.

A hangzáson persze elúszhatott volna az este, de egyszerűen hibátlan, hibátlan volt minden, lemezminőségben szólt a koncert (a keverőtől 10 méterrel előrébb legalábbis).

Az olyan dalok, mint a Digital Bath vagy – az este sajnos kimaradt – Mein alapján ostobaság rásütni a Deftonesra, hogy egy a sekélyes nu metal bandák közül, itt sokkal többről van szó. Pontosan két számmal később hagyták abba, mint kellett volna, de ez – tekintve az előtte elhangzó dalokat – cseppet sem rontott az élményen, tízpontos koncertet adtak. (dp)

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!