A metált (oppardon metalt) azért (is) lehet nagyon szeretni, mert az elmúlt ötven évben a könnyűzene legszórakoztatóbb vadhajtásait termelte ki. Ott van menten a black metal, amit tényleg csak a nagyon elborult agyú rajongók képesek komolyan venni (na jó, a Burzum az külön kategória), mert azon, ahogy egy vasággyal is negyvenkilós, fehérre mázgált képű énekes azt üvölti, hogy embriók vérében fog fürdeni este, csak röhögni lehet. Létezik aztán az Alice Coopernek tulajdonított shock-rock, vagy a Gwar-féle, egészen elképesztő alapossággal kidolgozott színpadi show-ra épülő teátrális metál (kicsiben lásd még Lordi) és így tovább, mulatságos zenekarban ebben a műfajban tényleg nincs hiány.
Minden jó ötletre jut legalább tíz nagyon szar is, valahogy így jöhetett létre a folkmetál, ami valamikor a kilencvenes évek elején született meg Európában. Németek, írek, zsidók, finnek, norvégok és természetesen a magyarok is ezerrel kerestek népiesch hangszereket, amiket a villanygitár mellé pakolva, népdalok, regék és mondák zenéjét megzenésítve előállíthassák a legborzasztóbb giccset, amit a műfaj kitermelhetett magából. Középkori metál, kelta metál, mulatós metál, sajnos a folkmetál osztódása nem állt meg a hegedűvel/nyenyerével/köcsögdudával megtámogatott lábdobnál, nincs is tán' olyan nemzet, aminek nincsen valami vállalhatatlan népi rockzenekara.
Mi sem maradtunk le a versenyben, a turul megszülte a magyar rockpaletta vagy miafasz egyik legkínosabb ivadékát, a Dalriadát, amiről én szerencsére csak akkor hallottam először, amikor Hajdútánc című klipjük vírusvideóként járta be a hazai internetet, és a mai napig a tumblerezők egyik kedvenc sírvaröhögős kisfilmjének számít, pedig a soproni zenekar 1998 óta létezik, és már hat albumot is megjelentettek. A Szigeten a rock-metal nagyszínpadra kerültek fel kellemes, délutáni időpontban, amikor a punnyadásból ébredő fesztiválozók már szeretnének egyet zúzni az esti főprogram előtt, és be is gyűltek rendesen a színpad elé, voltak vagy ezren, ami - a produkció láttán feltétlenül - elég meglepő volt.
A Dalriada ugyanis azt a fajta sablonos, már húsz évvel ezelőtt is elcsépeltnek számító, német power-metal alapokra felhúzott, pár rendszeridegen hangszerrel megbolondított (két hegedű, brácsa, tán egy lant - mindez a zenekar Fajkusz Banda nevű kísérőegyüttesétől), kétlábdobos zúzással és hörgéssel kiegészített sablonos metált játssza, amiben sem frissesség, sem tradíció nem fedezhető fel, hangszeres tudás is csak nyomokban, az Iron Maiden egyes motívumai viszont igen, hangra lenyúlva. A produkció az azt nem ismerőnek totális káosznak tűnik, a színpadon ott téblábol kilenc zenésznek tűnő figura, akik a legkisebb összhang vagy a közös zenélés öröme nélkül darálják egyformának tűnő nótáikat, amiket Arany János költeményeire vagy saját (szegényes) szövegvilágukra húznak fel.
Egy kaptafa mindenek felett, mondja a folkmetál kiskáté első paragrafusa, kezdd a számot némi hegedűvel, zavard a mikrofonhoz az énekesnőt, hadd kántáljon egy kicsit idegesítő orrhangján, aztán meg jöhet a refrén a két lábdobbal és a zúzással, a végére meg hörgünk/rikácsolunk egy picit, míg a népi dizájnerek legvadabb rámálmát megtestesítő ürge-, menyét- vagy mókusbőr(?) lajbiba beöltözött szőkenő a haját tekergeti körbe-körbe. Ha a cél a vállalhatatlan kategória legaljának döfködése, akkor a Dalriada csont nélkül átviszi a lécet. Ami az egészben a legtragikusabb, hogy ezt a parasztjelmezbe oltott kliséhalmot más országokba is el tudja adni a kiadó, pedig kurvára titokban kellene tartani.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon