A világ egyik leggyönyörűbb embere

Ugyan a Sziget világzenei kínálata egykor még a fesztivál egyik húzóereje volt, a Pesti Est Világzenei Nagyszínpad idei programja nemhogy különlegesnek, de még csak érdekesnek sem bizonyult. A színpad szervezői mintha nem is szerettek volna nagyot dobni, sokkal inkább úgy tűnt, hogy csak a fesztiválokon jól bevált multikulti és kozmopolitán mentalitás költséghatékony elérésére törekedtek. Hála az égnek, egy kivétel azért mégis akadt: a kanadai Cowboy Junkies a Sziget utolsó napján, a világzenei színpad utolsó fellépőjeként adta első magyarországi koncertjét. Geszti és Prince után még öt napot kellett várni rá.

Fotók: Huszti István

Az 1985-ben alakult együttest három testvér (Margo, Michael és Peter Timmins) és egy korábbi zenésztárs (Alan Anton) alkotja. Fennállásuk alatt bágyadt és visszahúzódó dalaik, valamint feldolgozásaik tárháza, különösképp a torontói Szentháromság templomban rögzített The Trinity Session című album kultikus magasságokba emelkedett, az egyetemes poptörténet egyik apró gyöngyszemévé vált.

A méltatlanul kevés néző előtt koncertező zenekar férfitagjai, szigorúan a teáját kavargató Margo Timmins mögött, bárzenészekre emlékeztető külsővel és szótlansággal léptek a színpadra. Az ő jelenlétük tette lehetővé, hogy énekesnőjük, a külsőleg egy gimnáziumi irodalom-tanárnőre emlékeztető Margo félénk és lágy, olykor mégis kraftos és emelkedett hangja hozzá méltó, valahol az alt-country és a blues határán mozgó aláfestést kaphasson. A koncert első felében a Cowboy Junkies még talán kissé bizonytalanul, legalábbis a katartikusabb momentumokat mellőzve játszott, aminek valószínűleg a tudatos hangulatteremtés lehetett a célja. A hallgatót fokozatosan beszipolyozó előadás során a zenekar tagjai fokozatosan teljesedtek ki, és egyre felszabadultabban adták elő az egyébként határozottan nem felszabadult, hanem bánatos és megindítóan szép dalaikat. Ezáltal a számok közepesen sodró dinamikát kaptak – már amennyire lehetséges ez a Cowboy Junkies lassú és csendes szerzeményeinél.

Az igazi attrakció persze a frontasszony színpadi jelenléte volt. Középkorú férfirajongói valóságos istennőként kezelik az ötvenéves kora ellenére még mindig meglehetősen vonzó énekesnőt. Üdvrivalgásokkal köszöntik, lelkendezve éljenzik, rózsát dobnak a színpadra, vagy csak néma csodálattal csorgatják nyálukat a sorok közt. Nem véletlenül, elvégre a kilencvenes évek első felében az amerikai People magazin a beválogatta a világ ötven leggyönyörűbb embere közé. Margo persze ügyes és valószínűleg sokat megélt milfként néhány alig kacér mosollyal és integetéssel elegánsan lekezeli megmosolyogtató udvarlókat, majd tovább bűvöli mikrofonját vagy épp kavargatja tovább teáját.

A koncert alatt persze akadtak technikai bakik: a hangosítás gyakran ügyetlenkedett, de egyszer még a zenekar is, aminek aztán egy rögtönzött dzsemmelés lett az eredménye. A Cowboy Junkies persze még hibázni is lenyűgözően tud. Az eset után hiába pironkodott Margo a csapat nevében, egyszerűen nem lehetett okunk az elégedetlenségre. Elvégre egy istenverte legendát láthattunk színpadon! Na jó, egy istenverte obskúrus legendát.