Mindenki megkapta a magáét
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Az idei fesztiválszezonban a Fezen első napjánál kevés vonzóbb program lehetett a metálzene rajongóinak, sőt tulajdonképpen az egész fesztiválra igaz ez. Lesz még Kreator, Korpiklaani és Sepultura is, de az első napi Testament, Machine Head párosítás azt ígérte, hogy meg lesz szorongatva mindenkinek az a testrésze, ami a legérzékenyebb, a többi zenekar meg csak ezt fokozza majd tovább, ha elég ügyes.
Kár lenne tagadni, a Testament nagyságát sosem tudtam mire vélni. A Bay-Area thrash színtérből ugyan kiemelkednek ők, de markáns karaktert soha nem kaptak. Van egy szuggesztív énekesük, Chuck Billy, van egy technikás gitárosuk, Alex Skolnick, és persze a többieket sem kell félteni, ha az energia fokozásáról van szó, de valahogy mégsem áll össze egésszé a képlet. Az új lemezüket hallgatva lett világos nekem, hogy a jó, hatásos dalok hiányoznak, illetve az, hogy bár kínos ezt leírni 2012-ben, de még mindig olyan, mintha egy klasszikus érabeli Metallica pótléka lenne a Testament. Még Chuck Billyből is olyan hangok szakadnak ki olyakor, mint James Hetfieldből fiatalkorában, ami az indián származású frontember hatalmas termetét elnézve kifejezetten érdekesnek hat. Ráadásul a később következő Machine Head bizonyította, hogy egy frontembernek nem elegendő a feltűnő testalkat. Az is kell, hogy az első pillanattól kezdve megpróbálja etetni a közönséget, hergelni, növelni a tüzet. A tűz persze fel-fel csapott, és a thrash riffelés tud is hatásos lenni, de a Testament elkövetett még egy hibát, mégpedig hogy túlreprezentálta az új lemezét. A közönség lefagyott ezekre a dalokra, hiszen ők a régi klasszikusokra vágytak, és hiába egészen jó szám például a Native Blood (megjegyzem ez is kissé el van húzva), a friss dalok még nem értek annyit, hogy ezzel nagy sikert lehessen elkönyvelni. A Testament azt a régimódi sémát követi, hogy egy új lemezt promotál a koncerttel, holott ma már inkább a lemez számít a koncert reklámjának.
Majdnem ugyanez igaz a Machine Headre. Az újkori dalaik természetesen többségében voltak náluk is, és bár azokban is annyi energia gyűlt össze, hogy házakat lehetne robbantani vele, mégiscsak egységesebbek, lényegretörőbbek a korai dalok, mint pl. az Old vagy a Ten Ton Hammer. Az újabb daloknál amiatt nem kapok levegőt, mert túlhalmozták a riffeket, a korai daloknál pedig egész egyszerűen azért mert masszívak és tömörek. A Machine Head csak a Burning Redet hagyja ki egyébként a szórásból, ami hiba, mert nagy dalok vannak azon is, mit számít, hogy éppen akkor Robb Flynn nem szerette a szólókat?
Az alacsonynövésű, ganxtamozgású zenekarfőnök egyébként úgy uralja a színpadot, ahogy egy ilyen kvalitású zenekarnál illik. Mivel már sokszor láttam őket, lassan el is hiszem, hogy „fucking amazing”' vagyok, bár ezt a Hegyalján többször megkaphattam tőle, mint most. A metálvilág egyik legnagyobb slágerével (Davidian) lezárt koncert egyébként éppen olyan volt, ami elvárható, sem több, sem kevesebb. Aki a virgát szereti, az is örülhetett, aki a száraz thrash riffeket, az is. Azt pedig már megszokhattam, hogy az átlag metálrajongó hangtechnikus is egyben, mert még a Machine Head alatt is azzal szédelgett oda hozzám egy ismeretlen részeg, hogy szerinte a Testament rosszabbul szólt, mert ott kevesebb volt a gitár, itt meg több, ellenben a dobot ott jobban lehetett hallani, mint a Machine Headen. Képtelen lennék igazságot tenni. A Machine Head koncertjén csak az nem érezte jól magát, aki nem akarta, innentől kezdve minden más csak szőrszálhasogatás. A világ egyik legjobb koncertzenekaráról van szó, már ami a metálzenét illeti.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon