Fiatalok, kevés lemezük van, angolul beszélnek. Nagyjából ennyiben hasonlít a Glasvegas, Anna Calvi és a Hurts, ettől eltekintve minden máshogy nézett ki a Sziget első rendes napján.
A Glasvegas az a fajta zenekar, amik miatt nem lehet komolyan venni az NME magazint. Igazából nem bántóan rossz, de a briteknél körülöttük gerjesztett rajongás, az eddig megjelent két közepes lemezüket is el tudta rontani, a délutáni fellépésük után pedig végleg eldőlt, hogy nem a skót zenekar lesz a következő Radiohead, a következő Coldplay, de még a következő Franz Ferdinand sem. A Glasvegas igazából egy dologhoz ért: a picsogáshoz. Minden egyes daluk olyan volt, mintha Skócia hivatalosan válaszát hallanánk a 30 Seconds to Marsra.
Tehát monumentálisnak szánt giccsparádé, sok szenvedéssel, lélektelen előadással, egymástól szinte megkülönböztethetetlen dalokkal. A dream popból, shoegaze-ből és mindenféle épp menő stílusból építkező zene massza jellege ráadásul az idők során sem vált kellemes háttérzenévé, hanem hangról hangra vált egyre idegesítőbbé, hogy aztán a végére tényleg azt érezze az ember, hogy el akarja törölni a brit popkultúrát, Beatlesszel és Clash-el is akár, mert megéri. A színpadig jelenlét csak még jobban alátámasztotta ezt, szerencsére oda csak kevesen néztek, mivel épp szembe sütött a nap.
A megváltásként vált A38 színpados Anna Calvi aztán helyére tette a világot. Manapság perszeminden gitározni tudó nőt az új PJ Harveynak kell nevezni, de a dobossal és egy szinte mindenen játszó segítővel kiálló Calvinak tényleg jó esélye van arra, hogy megkaphassa az örökséget. Mindenféle külsőségektől mentes koncertet csinálni vékony jég, kivéve persze akkor, ha van egy kemény kiállású, ugyanakkor szupercuki frontasszony is a zenekarban. Szerencsére Anna Calvi véletlenül épp egy kemény kiállású, ugyanakkor szupercuki frontasszony, úgyhogy még úgy is el tudta vinni a hátán a műsort, hogy pár szón kívól semmit nem szólt a közönséghez, senki nem ugrott be a nagyjából harmadig megtelt sátor emberei közé a színpadról, meg úgy általában nem történt semmi azon kívül, hogy eljátszottak egy csomó tök jó dalt, többek közt egy nagyszerű feldolgozást Edith Piaftól. Egyszerű koncert, amit még az sem tudott elrontani, hogy előttünk kopasz férfiak imitáltak vicceskedve küzdősportot, de hát ők már a későbbi Steve Aokira gyúrtak.
Minden eddiginek az ellentéte volt a Szigetre másodszorra visszatérő Hurts, ami a tavalyi izzadtságtól csöpögő sátor után idén megkapta a nagyszínpadot.
Ráadásul jogosan is, hiszen a szintipopot ennyire tökéletesen újraélő zenekar mindent felmutat, amitől egy popkoncert jó lehet. A gátlástalan közönségénekeltetésre alkalmas slágerekhez nagyszerűen társult az a hűvos profizmus, aminek a meglétével simán el lehet adni olyan zenét is, aminek minden eleme születhetett volna 25 évvel korábban is. Beleértve ebbe a hangzást és a kiállást is. Ezért egyszerűen nem is lehet haragudni a Hurtsre, mert a pár órával korábban égő Glasvegasszal szemben ők jól láthatóan mindent tudnak a giccs mibenlétéről. Ezért lehet, hogy még azt is elnézte az ember, hogy Theo Hutchcraft úgy néz ki, mint egy restiben felszolgáló pincér, és még a szinte mindenhol emberiség elleni bűnnek számító vonósok is csak további lendületet adtak a daloknak. A hiba nélkül lejátszott műsor, naplementével és remek látvánnyal persze nem tetszhetett mindenkinek, de hát a popzenét sem szeretheti mindenki.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon