A Korn visszatért

Amikor 2005-ben a Szigeten lépett fel a Korn, olyan botrányosan rossz koncertet adtak, amilyet csak öntelt szupersztárok tudnak. Mondjuk ilyen lehet a Metallica, ha a turnébusz sofőrjét, meg a menedzser helyettesasszisztensét küldik ki maguk helyett a színpadra, hogy ők addig nyugodtan playstationözhessenek. Jonathan Davis sértődötten rángatta egy ideig a Giger tervezte fémkurvát, amit mikrofonállványnak használ, a kiállások közt pedig unottan csevegett a testőrével. Még jó, hogy nem köpött csak úgy mellékesen szotyihéjat az első sorban eksztázisban üvöltöző rajongókra.

Eltelt hét év, a Korn pedig szépen lassan kicsúszott a mainstreamből, a samplerrel pörgetett metál és a fájdalmas, katatón üvöltés sem olyan divatos manapság, a menő arcok inkább dubstepra bólogatnak, a még menőbbek meg brostepnek hívják az egészet. Így most már Jonathan Davisnek is van ideje koncertezni. Mondjuk a sikernek nevezett, hatalmas buli közben sikerült s kirúgnia a fél zenekart, és így tulajdonképpen már csak hárman maradtak az eredeti felállásból. De most csak ketten léptek fel a Szigeten, mert a basszusgitáros meg szülési szabadságon van.

De legalább most már a vendégzenészeket nem rejtik paraván mögé, mint hét éve. Jó, nem nagyon ugrálhatnak most sem a színpad árnyékos sarkain túl, de hát ők csak napszámosok, nem is azért vannak, hogy élvezzék amit csinálnak.

A színpadkép letisztult, csak pár nagy ledfal égeti ki a szemünket, meg persze ott van a híres mikrofonállvány, ami szerintem olyan giccses, min egy fröccsöntött Alien-szuvenír, ami négy pálcikás a bélapátfalvi céllövöldében, de hát Giger mégiscsak művész, meg svájci, vagyis ő tudja.

A Korn az utóbbi években a dubstep és a metál házasításával próbálkozott, mert egyrészt ugye divatos, másrészt kompatibilis a rasztahajjal, így nem kell lecserélniük a zenekar dizájnelemeit. Meg persze James Shaffer gitáros szerint a dubstep az elektronikus zene metálja. Ja, a Korn meg a metál túlárazott Adidas-edzőcipője, tehetnénk hozzá, ha ez most fontos lenne.

De szerencsére a csütörtöki koncerten nem kapott nagy szerepet a dupstep vurstli, a Korn inkább a régi számokat nyomta le, és ami még ennél is meglepőbb, hogy az elektronikus vartyogás egyáltalán nem volt olyan zavaróan béna a koncert közepére becsempészett új számokban sem, mint ahogy az albumokat hallgatva. Élőben nem úgy szól, mintha a könnyeivel küszködő Skrillexet fegyverrel kényszerítenék erre.

Jonathan Davis most nem beszélgetett a testőrével, azt sem tudom, hogy egyáltalán futja-e még neki testőrre, inkább úgy üvöltött mint a No Place To Hide-ban, mintha még előtte lenne a karrier, és arra várna, hogy valaki felfedezze egy bakersfieldi, savanyú sörszagú klubban. A beugró basszusgitárosnak ugyan nem mondták el, hogy ez nem a Red Hot Chili Peppers, nem kell pont úgy ugrálnia, viszont pontosan és energikusan játszott, a szintetizátoros pedig néha nem bírt magával és felkapta a billentyűket, úgy csapkodta. Jó, ez most úgy hangzik, mintha egy Edda koncert legjobb pillanatai lennének, de azért közelről sem erről volt szó. A Korn úgy játszott, hogy erre a másfél órára el lehetett hinni, hogy tényleg van értelme a nu metálnak. Vagy inkább volt értelme még hat-hét éve.

Aztán a Wall-lal az egész átcsapott egy Pink Floyd emlékkoncertbe, a dühösebb fajtából, de én még ezt sem bántam. Sőt tőlem akár Britney Spears-klasszikusokat is játszhattak volna a kicsit hosszúra nyúlt dobszóló helyett, amivel lezárták a ráadás előtti blokkot.

A Korn Budapesten pont ugyanazt a menüt adta elő, mint a nagyobb fesztiválkoncerteken idén, így a végén a Metallica előtt tisztelegtek a One-nal, majd jött a Blind, a nu metal himnusz, amire egy egész generációnyi dühös gimis rázta a fejét az ég felé nézve. Amíg a tesi tanár fel nem oltotta a villanyt, és haza nem zavart mindenkit a sulibuliból.

A Korn újból olyan volt mint régen, bár a világ már rég nem olyan mint annak idején: a nu metálban már nincsenek szupersztárok, de azért a régi slágereket még ugyanúgy lehet üvölteni. Megfeszített nyaki ütőerekkel, kemény kis terpeszben.