Túláradó magabiztossággal beszéltem meg egy találkozót az A38-sátor keverőpultjának baloldalára - hogy is lehetne tömeg, hiszen szerda délután három felé járt az idő, fél órája a karbantartók még bőszen csavarozták a belső állványzatot. Azután megdöbbenve vettem észre, hogy a sátor körül hosszú sor kacskaringózik a guantanamoi táborhoz méltó rácsrengetegen keresztül egészen az egy szem bejáratig. A rengeteg ember mind a Bonaparté-ra volt kíváncsi, amin nem csak én, de a berlini illetőségű együttes is eléggé meglepődött, Facebook-oldalukon azon ámélkodtak a koncert után, hogy „hé, vannak helyek, ahol háromkor még javában alszanak”.

Fotó: Bödör Adrián

A fegyelmezett sorbanállásról rögtön le lehetett vágni, hogy a közönség a pultosokat kivéve kizárólag németekből áll. Ezen persze nem is csodálkoztunk, hiszen a svejci Tobias Jundt énekes-dalszerző által a kétezres évek közepén gründolt nemzetközi punk-varieté angol nyelvű számai ellenére is leginkább német nyelvterületen aratott sikereket. A Bonaparte a kilencvenes években feltűnt, szintén nemzetközi és szintén berlini illetőségű Stereo Total által vágott ösvényen vonult végig a kultsztárságig – és az első Sziget-fellépésig (tavaly a Merlinben az Electronic Beats szervezésében már volt egy budapesti koncertjük). A sikerhez szerény becslésünk szerint kb. egyelő mértékben járulhatott hozzá a fülbemászó, ámde mégis csürdöngölős techno-punk zene, a mostani kalózpártos-occupyos közhangulatba besimuló ironikus, balos és kellően demagóg szövegek, végül, de egyáltalán nem utolsó sorban az élőben elővezetett bombasztikus showműsor.

Egyébként Németország az anarchista együttesek igazi paradicsoma, amiből a Szigetre látogató jelentős német kontingens igényeinek megfelelően most mi is kapunk egy jó adaggal. Míg hazánkban még mindig az a szerencsétlen Kardos-Horváth János számít a vezető politikus-radikális alternatív sztárnak, addig csak a szerdai napon nem kevesebb, mint három különböző germán anarchista formáció döntötte a tőkét, a Bonaparte után hatkor jött az Open Stage-en a Wattican Punk Ballett, a Nagyszínpadon pedig a Beatsteaks. Hiába, a Nemzeti Együttműködés Fesztiválján is igaz a piaci tétel, hogy a fiataloknak a lázadást lehet a legkönnyebben eladni.

Fotó: Bödör Adrián / Index

Na de a mindent áruvá degradáló kapitalizmusról való borongós elmélkedést meghagytuk a Gruppe Krisis-nek, és inkább élveztük a roppant szórakoztató koncertet. Jött néhány zenész mindenféle tépett-kopott jelmezben, volt, akin mesterlövész-kamuflázs lógott, egy figura chilipaprika-fejjel bólogatott, az énekes pedig valószínűleg egyenesen a Zoolander hanyag-kampányábólmerített ihletett. A muzsikusokat néhány extrém arc segítette a hülye vizualitás tökélyre fokozásában. Kedvencem a tetovált hátú Medvecky Ilonára emlékeztető díva volt, aki néha robotfejjel, néha meztelenül (óbocsánat, plasztikcsíkkal leragasztott mellbimbóval) keringett bolond mód a színpadon. Az egészet nagyjából úgy tessék elképzelni, mint egy Soerii&Pooleket több gitárral, társadalomkritikus mondanivalóval, és egy markáns, néhol a Suede-es Brett Anderson-féle nyávogásba csúszó énekessel.

Az azért érződött, hogy hiába élvez a Bonaparte odahaza - ami a szigeten egy kicsit azért idehaza is - a mi Belgánkhoz hasonlítható népszerűséget, a szerda kora délutáni műsorsáv maximum egy intenzív bemelegítést tett lehetővé. Az emberek zöme csak nyújtott nyakkal bámult, és próbált hozzászokni a jó magyar csapolt sörhöz, gyér ugrálás pedig no-contact gimnasztika volt, mivel a derék fiatalok vigyáztak az első sorokban villogó drága iPhonokra. Elhangzott az összes schlager, köztük a Bonaparte Élet a legjobb mérgé-nek számító közönségénekeltetős Too much, majd amikor 45 perc elteltével épp elkezdtem volna önismétlőnek érezni a showt, akkor gyorsan abba is hagyták, és Dankeschön!, ráadás nélkül levonultak a színpadról. A közönség ezt némi bíztató taps után szépen tudomásul is vette, és elkezdte nézni a programfüzetben, hol is tud végiglavírozni a rácsok között a következő rendszerellenes lázadás helyszínére.