A Killers már harmadszorra zárja a Szigetet. Az előző években már összejött neki kegy botrányosan semmilyen és egy közepes koncert is, úgyhogy a tendencia szerint tegnap egy parádés fellépésnek kellett volna következnie. Mások is ezt várták, jöhet itt Stone Roses meg Horrors, Magyarországot az a gitárpop érdekli a legjobban, amit a Brandon Flowersék csinálnak. Ez egyébként annyira nem is meglepő, a Killers minden egyes hangja alkalmas arra, hogy megőrüljenek érte Magyarország PR managerei: teátrális előadás, sok romantika és egy jóképű frontember.
Az a baj, hogy ennek ellenére a Killers bebizonyította, hogy még a legjobb dalaival is képtelen indokolni azt, hogy miért ők változtak stadionrock-zenekarrá, amikor megjelenésükkor annyi nagyszerű zenekar volt még a színtéren. Pedig most már tényleg mindent megtettek, hogy elhitessék velünk, hogy itt valami óriási attrakciót látunk, tehát volt konfettieső, akkora lézerek, amekkorákat valami kínos trance bulitól várnánk, tűzijáték, és persze óriási kivetítő - igaz ezen pár kivételtől eltekintve olyan dolgok mentek, amik szerintem simán benne vannak a Winamp Vizualizerben is.
A gond az, hogy a Killersnek még mindig kevés olyan dala van, amit csúcspontként lehet emlegetni egy fellépésen. Van egy Read My Mind és egy Jenny Was a Friend of Mine, ez így oké is, de a többi vagy nem elég erőteljes ahhoz, hogy megőrüljön tőle az ember, vagy annyira eltöketlenkedik valamelyik részt, hogy még a legvadabb rajongó is visszaveszi az eldobásra szánt melltartóját.
Ettől függetlenül nem volt rossz ez a koncert, mert ez a zenekar tényleg olyan, amit felesleges bántani. Az teljesen nyilvánvaló, hogy ha a gitárpop nem lenne annyira a béka segge alatt jelenleg, akkor egyáltalán nem számítana komoly attrakciónak a Las Vegas-i négyes. Abból kell élni, amink van, ezért megelégedhetünk pár erőtlen dallal, amik kitöltik az időt a slágerek közt. Én elfogadom, hogy a Killers ennyit tud, a leginkább fiatal párokból álló rajongótábor női fele is elfogadja, a férfiak pedig ásítozva nyugodhatnak bele, hogy egy évben maximum egyszer kell szembesülni a ténnyel, hogy valaki tényleg elénekli 2012-ben az “are we human, or are we dancers” kérdést.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon