Úgy támogatjuk Shane-t, mint egy kisgyermeket – The Pogues-interjú James Fearnley harmonikással

Felmerült, hogy csatlakozik Boy George együtteséhez, de inkább Shane MacGowant választotta. A Pogues szigetes fellépése előtti felfokozott hangulatban beszélgettünk a zenekar egyik alapítótagjával, James Fearnley harmonikással, aki őszintén vallott Shane-nel való viszonyáról, a zenekar mélypontjairól, és az elhíresült 1985-ös dublini sajtóeseményről, amikor azzal támadtak rájuk, hogy a Pogues kiheréli az ír népzenét.

Amikor megalakult a zenekar, nem volt teljesen tiszta, melyikük milyen hangszeren fog játszani. Miért került épp az ön kezébe a harmonika?

Azt hiszem, mindegyikünkkel fokozatosan történt meg, hogy a Shane által keltett gravitációs mező hatása alá került, ami végül bevonzott minket a Poguesba, épp oly módon, ahogy egy gázfelhőből bolygó formálódik (kezeit rezegtetve és egymáshoz közelítve illusztrálja a folyamatot). Én már korábban is játszottam Shane-nel a Nipple Erectors (Nips) nevű együttesben, az ötödik, egyben utolsó gitárosuk voltam, és a zenekar addigra már a tizedik dobosát fogyasztotta. Shane azidőtájt a londoni metróban utcazenélt Jemmel (Jem Finer bendzsós és dalszerző – a szerk.), és egy harmonikásra volt szüksége. Emlékezett rá, hogy a Nips próbáin zongorán is játszottam, és szólt Jemnek, aki nemsokára bekopogott hozzám egy harmonikával meg egy zsákkal felszerelkezve, öt nappal később pedig már lent játszottam az együttessel. Akkor már Spider (Spider Stacy ír sípos és énekes – a szerk.) is a zenekarban volt, illetve egy John Hasler nevű dobos, aki korábban abban az Invaders nevű bandában játszott, amit ma Madnessként ismerünk. Akkoriban ilyen szövevényes volt az észak-londoni együttesek kapcsolata. Később Shane egy bárban megismerkedett egy Cait O'Riordan nevű lánnyal, akit elhívott basszusgitárosnak, de Caitnek természetesen fogalma sem volt arról, hogyan kell a hangszeren játszani. A könyvemben részletesen írok erről az időszakról is. (Fearnley memoárjainak első része Here Comes Everybody: The Story of the Pogues címmel jelent meg idén áprilisban – a szerk.)

Az együttes tagjainak nagyobbik része, többek között ön sem ír származású. Úgy tudom, az első dublini turnéjuk alatt ellenséges hangokat is lehetett hallani a Poguesszal szemben.

Nem, egyáltalán nem. Az első turnénkról, amikor 1984-ben Elvis Costello előzenekaraként Írországba mentünk, nem emlékszem semmiféle ellenséges hangulatra, és amikor később, 1985-ban végigjártuk a hat észak-írországi megyét, majd Carlow-ba és Dublinba is eljutottunk ismét, mindenhol szeretettel és megbecsüléssel vártak minket. Éreztünk rosszallást persze néhány idősebb ír zenész részéről, főként azoktól, akik az establishment részei voltak, viszont leginkább egy személy volt arcátlanul pimasz, Noel Hill, akit az a BP Fallon (ír rádiós dj – a szerk.) helyezett a rivaldafénybe, aki szerintem az egész karrierjét mások sikereinek a meglovagolására építette, és nem mellesleg szeretett embereket egymásnak ugrasztani, majd dzsókerként tündökölni a perpatvar közepén. Mi pedig bedőltünk neki. Naivan elhittünk bizonyos dolgokat, amit az ír sajtóban és az ír zenészekről olvastunk, aztán ott termett egy ember, ez a Noel Hill, aki az életben egy kedves szót nem tudott mondani rólunk, de felteszem, hogy senki másról sem (nevet), és sajnos végül ő lett az esemény hangadója.

(Fearnley itt arra a balul elsült rádiós sajtótájékoztatóra utal, ahova BP Fallon kizárólag a Poguesszal nem szimpatizáló zenészeket és újságírókat hívott meg. A zenekar válaszként erre az 1986-os Planxty Noel Hill című számával „köszönte meg” az ír zenész sértegetéseit. Az elhíresült eseményről a Pogues fórumán lehet bővebben olvasni, ugyanott link is található, ahonnét letölthető az adás felvétele – a szerk.)

1991-ben, egy japán turné yokohamai állomásán kérték meg Shane-t, hogy távozzon az együttesből. Mi zajlott le önben ott, abban a pillanatban?

Azt éreztem, hogy Shane elárult és cserbenhagyott engem, de le voltam sújtva attól is, hogy a jóbarátomat egy szenvedély rabjaként kell látnom, és úgy tűnt, hogy ebbe hamarosan akár bele is pusztulhat. Sajnos elkezdtem az apámat utánozni abban – és mind a mai napig folyton meg kell küzdenem ezzel a késztetésemmel –, hogy vehemensen kitartottam amellett, ha az embernek van munkája, akkor azt kell folytatnia. Emiatt sokszor kerültem összetűzésbe a többiekkel, mindamellett, hogy a valóság akkor már tényleg teljesen más képet mutatott, mint az elképzeléseim. Azzal voltam elfoglalva, hogy képes legyek helyesen értelmezni a körülöttem folyó dolgokat, és megpróbáltam nem elhamarkodottan döntéseket hozni, mert úgy gondoltam, akkor nem követek el végzetes hibákat sem.

Szóval ez a döntésük azonnali elsősegély volt Shane számára?

Egyáltalán nem. Ez a kijelentés úgy hangzik, mintha csak közbeléptünk volna, de nem ez történt. Egyszerűen arról volt szó, hogy kimondtuk: már nem tudunk egy ilyen szar helyzetben tovább dolgozni. Az együttes minden tagjának megvolt a saját indoka arra, hogy miért nem tudta volna folytatni. Andrew, a dobosunk volt a döntésünk legszomorúbb oka, mert egyedül maradt a gyerekével, miután a felesége meghalt, és ez azért egy kicsit fajsúlyosabb dolog, mint egy énekes önpusztítása.

De a Pogues 2001-es összeállása óta tartó turnézás, és a vele járó folyamatos feszültség és nyomás nem fogja ismét a padlóra küldeni Shane-t?

Bizonyos fokig megpróbáljuk oly módon segíteni őt, ahogy egy kisgyermeket is támogatnánk a fejlődésében. Ezt a folyamatot a zenekarnak egyfajta élő organizmusként kell belülről működtetnie, és tudnunk kell, hogy mi az, amit még elbírunk, mert akkor dőlnek össze a dolgok, amint a külső környezet, vagy bármely más személy veszi át az irányítást.

Philip Chevron gitáros mondta egyszer, ha valaki tele van félelmekkel és démonokkal, amiket el szeretne rejteni, nincs is tökéletesebb hely számára, mint a Pogues. Milyen volt önnek az együttes első korszaka?

(hosszasan nevet a kérdésen) Bármely esetben nagyon megterhelő egy rock and roll együttesben lenni, bár mi mindig is folkpunk-zenekarként határoztuk meg magunkat. Igen, azt hiszem, nagyon nehéz volt túlélni. A családtagjaim abban az időszakban azzal traktáltak, hogy nekem nincs is rendes munkám, és a Pogues tényleg nem úgy nézett ki, mint egy rendes munkahely. És miközben azzal a gondolattal küzd az ember, hogy nem tud megélni, hirtelen egy furgonban találja magát hat-nyolc emberrel, aztán elutazik messzire, játszik, utazik, játszik, alszik, utazik, játszik – folytathatnám a végtelenségig –, és ha ezt a folyamatot külső erők kezdik el irányítani, akkor az komoly sérüléseket tud okozni az emberben. Pontosan ez történt Shane-nel is, és néhányunkkal úgyszintén, Philippel is. Velem is megesik a mai napig, hogy időnként belecsúszok a szarba, aztán persze kijutok belőle.

Nem sokon múlott, hogy ez az interjú meghiúsuljon. Ugyanis 1981-ben majdnem csatlakozott a később világhírűvé vált angol popegyütteshez, a Culture Clubhoz. Hogyan is történt ez?

Jon Moss, a Nips tizenegyedik dobosa – egy fantasztikus és érzékeny fickó, aki ráadásul még jól is dobol – a zenekar feloszlását követően átment egy másik együttesbe. Eljött a lakásomra néhány demófelvételükkel, de mivel nekem nem volt otthon magnóm, le kellett mennünk, és a kocsijában tudtuk csak lejátszani a kazettákat. Szóval ott ültünk, és miközben vertük a ritmust a lábunkkal, az autó össze-vissza mozgott a sötétben, és a járókelők szerintem igencsak félreérthették, mi zajlik éppen bent. Aztán csak annyi történt, hogy megkérdezte, vele tartok-e az új együttesébe, én pedig rávágtam, hogy ja, végülis miért ne. De egyáltalán nem bánom, és soha nem is mondanám azt, hogy bármikor is a Culture Club tagja lehettem volna, mert volt már gitárosuk, akivel Jon ráadásul elégedett is volt.