A metál haldoklik, de mozog

2013.06.27. 13:19
Az Index fesztiválblogja

A Slayer először lép fel Jeff Hanneman halála óta Magyarországon, de mivel már nagyon régóta koncerteznek nélküle, különösebben nem lehetett érezni a tragédiát. Mint ahogy maga a Slayer sem egy olyan zenekar, aminek jól állna, ha egyperces néma csendet rendelne, ezért a szőke gitárosra csak egy, a ráadás alatt megjelenő molinó emlékezett, de ez amúgy is hitelesebb és szerethetőbb gesztus, mint a túl közeli viszonyban állítólag amúgy sem lévő zenekar közös áradozása lett volna.

Fontos változás még, hogy a klasszikus lemezeken doboló, majd viharos körülmények közt kilépő, majd visszatérő, majd megint viharos körülmények közt kilépő Dave Lombardo helyett visszatért a dobok mögé a későbbi lemezeken játszó, de viharos körülmények közt még csak egyszer kilépő Paul Bostaph.

Ezek a körülmények a a Hegyaljás koncerten igazából egyetlen dolgot bizonyítottak: a Slayer tényleg egy gépezet, aminek tulajdonképpen mindegy, hol, mikor és kikkel kell játszani, valahogy felkerül a színpadra, és másfél óra alatt bemutat mindent, amitől jó dolog metált hallgatni. Még arra sem gondolt senki, hogy Bostaph visszatérése után talán kicsit nagyobb hangsúlyt kaphatnának azok a dalok a műsorban, amiken már eredetileg is ő dobolt, így ismét semmi nem szólalt meg a Diabolus in Musica lemezről, és a God Hates Us Allt sem erőltették annyira, mint amennyire amúgy a lemezek minősége alapján indokolt lett volna. Voltak viszont kötelező körök a legutóbbi lemezről, és természetesen a mégkötelezőbb körök a Reign in Blood-South of Heaven-Seasons in the Abyss trióról, de a bemutatkozó Show No Mercyről, egészen fura volt jó megszólalással hallani az épp 30 éves Die by the Swordöt.

Az, hogy milyen volt a Slayer, nem is kérdés, nekem személy szerint meggyőződésem, hogy ez a zenekar egyszerűen nem tud rossz koncertet adni. A kiállás, a rövid átvezetések meg úgy általában az egész minden metál esszenciája, és tulajdonképpen ettől a Slayer a tökéletes metálzenekar. Sokkal érdekesebb, hogy bár tényleg nem úgy tűnik, mintha valaha is vége lehetne ennek a zenekarnak, előbb-utóbb vége lesz a Slayernek. Sőt, vége lesz a Metallicának, az Iron Maidennek, vége lesz a Judas Priestnek, de még a Motörhead sem tarthat örökké. A 2000-es években érkezett utánpótlásból pedig nincs olyan, ami reálisan nézve felkerülhetne egy komolyabb fesztivál nagyszínpadára.

A későbbi hullámokkal persze érkeztek zenekarok, de utoljára a ‘90-es években alakult olyan metálzenekar, aminek sikerült kinőnie a párszázas klubokat. Ezeknek a nagyrésze már éppúgy nosztalgiazenekarként turnézik, mint akár most a Slayer, a legutóbbi nagy hullámból a System of a Down már csak néha áll össze, a Korn talán még maga sem érti, minek ad ki új lemezeket, a Coal Chamber pedig a nagy csinadrattának szánt reunionnel annyit tudott elérni, hogy például épp a Hegyalján felléphessen egy kisebb színpadon. A következő nagy névnek még talán a Mastodont akarják eladni, ami két évvel ezelőtt nagyjából negyedházat tudott csinálni Tokajban, az abszolút prémium metálfesztiválnak számító Nova Rockon pedig délután 6-kor lépett fel a nagy nevek előtt.

Apropó Nova Rock, elég csak ránézni a nickelsdorfi fesztivál felhozatalára: a nagyobb betűkkel írt metálos nevekből idén a legfiatalabbak is a ‘90-es években élték virágkorukat, leszámítva az egy szem Bullet For My Valentine-t, amit meg eleve képtelenség komolyan venni akkor, amikor például van Slayer. Visszatérve a Hegyaljára, vannak itt fiatal fellépők is, ők egytől egyig a nagyjából feleakkora Pepsi színpadon szaggatnak meg ordibálnak, és jól láthatóan nem azért, mert a nagy öregek miatt kiszorultak a legnagyobb helyszínről.

A konklúzió az, hogy a metál még nem halott, de már csak épphogy mozog. Ha eltűnnek a Slayerhez hasonló méretű zenekarok, a nagyméretű összérdeklődés is megszűnik. Nem lesznek igazi klasszikusok, nem fog tudni miből megélni egy alapvetően metálfesztiválnak szánt többnapos buli, hiszen nem lesznek olyan zenekarok, amik bevonzanának kemény pénzekért annyi embert, mint a most még aktív, de jól láthatóan az utolsókat fújó nagy nevek.

Na akkor fog meghalni a klubokon túlnőtt, és nekem tökre fog hiányozni. Ezért nézzük még meg a lehető legtöbbször ezeket a zenekarokat, és aztán gondoljunk könnyes szemmel azokra az időkre, amikor volt Slayer. Rossz idők lesznek persze, de az kurva élet, hogy én nem adom be a derekam a Bullet For My Valentine-nak.