Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rendszerkritikus, renitens egyetemistákat kerestünk az EFOTT-on. Eleinte azt hittük, veszett fejsze nyele az ügy, aztán felcsillant a remény. Zánka calling – vagy mégsem?
Fiatal, punk-forma srác hányja össze az egyik toi-toi oldalát a Kalinka színpadánál az EFOTT-on. Fejét a műanyag falnak támasztja, derekát hátulról egy társa igyekszik tartani, oldalról pedig egy készséges lány törölgeti az alkoholt gyöngyöző homlokát. Semmi meglepő nincs a látványban, ha azt vesszük, hogy aznap több punk, legalábbis punk-közeli, zenekar is fellép a zánkai fesztiválon.
A nagyszínpadon este héttől a Supernem játssza affektálós pop-punkját. Komoly rendszerkritikát nem tőlük vár az ember, a közönség legradikálisabb arcai is azok, akik Ramones vagy Nirvana feliratú pólókban rázzák az öklüket.
A zenekar dalai nem akarják – és bizonyára nem is fogják – megváltani a világot, csak egy laza, jó hangulatú bulira törekednek. Ebben pedig nincs hiba, a közönség részéről is teljes az egyetértés. A Neurotic klasszikusához nyúlva a hallgatók átveszik „az élet iskolájának” egyik legalapvetőbb leckéjét: „a rock'n'roll, az nem egy tánc” – üvöltik a Supernemmel néhányan. Az persze más kérdés, hogy a koncert nézőinek hány százaléka van tisztában Pajor Tamás korai, megtérése előtti munkásságával, amit utólag már ő is csupán a sátán térnyerésnek tulajdonít.
Visszatérve a rosszfiús Kalinka-színpadhoz, a Grenma frontembere rendkívüli jó dumájával csicskáztatja a nézőit. A közönségénekeltetés néha besül, és az egész produkcióból inkább csak a tenyérbemászó jópofáskodás érhető tetten, mintsem a tényleges zenei öröm. A koncert legbosszantóbb pillanata, amikor Szalay Csongor énekes-gitáros leguggoltatja a hallgatóságot, a bégető nyáj pedig szó nélkül engedelmeskedik neki. Nos, ha rajtuk múlt volna, talán még mindig a feudalizmus drága földjén taposnánk.
A Hétköznapi Csalódások koncertjére már felkészülten érkezem: zsebembe egy üres cigisdobozt rejtek, biztos, ami biztos. Ehhez képest mindössze egyetlen tarháló próbál lehúzni, ő se túl elszánt, úgyhogy hamar tovább is áll. Közben végre feltűnnek az első tarajos fejek és kihipózott farmernadrágok is. Kis létszámban persze: egy trú punk manapság legalább olyan veszélyeztetett faj, mint a jávai rinocérosz.
„Isten óvja Orbán Viktort és fasiszta kormányát!” – kiáltja el magát Megyeri Ferenc, a zenekar énekes-frontembere, és máris beindul a pogó, méghozzá a vadabbik fajtából való. A jövő értelmisége pedig nemcsak hogy együtt táncol a Picsával, hanem együtt is szavalja velük József Attila Tiszta szívvel című versét. Az egykori úttörőtábornak pedig kifejezetten jól állnak az együttes ideologikus, politikailag inkorrekt dalai, még így huszonhárom évvel is a rendszerváltozás után, és már három éve annak, hogy „Orbán Viktor bevágtatott fehér lovával”. A látottak alapján a felsőoktatásban résztvevők egy tekintélyes hányadának igenis a töke tele van az ország jelenlegi kormányával. „Viktor, savanyú a narancs!” – üvöltik még a legbékésebbnek tűnő egyetemisták is. Egy biztos, a koncert ideje alatt nem szívesen lettem volna a fesztiválon is tevékenykedő Fidelitas-aktivisták helyében. Pláne azt látva, hogy a fesztiválozók ennek a punkban csúnyán megöregedett, balos csőcseléknek köszönhetik az idei EFOTT talán legnagyobb, legönfeledtebb buliját.
Utánuk – jelentős közönségcserét követően – Nagy Feró lép színpadra a Beatrice élén. A zenekar a Ramones Blitzkrieg Bopjára vonul be, majd hamarosan kezdetét is veszi az öreges rockkabaré. A nézőtéren egyre több melegítőfelsős arc jelenik meg, és Feróék is inkább a slágerekhez nyúlnak, biztonsági játékot játszva. Nagy Feró egy nagyon ügyes showman módjára viszi el a hátán a bulit, megy bele szexista tréfálkozásokba, amihez furcsamód a női nem képviselői is asszisztálnak.
A nagy nevettetés csúcspontja, amikor a közönség soraiból lelkes vállalkozók mutathatják meg énektudásukat. A szabadidőfelsős Melinda el is énekli nagyapja kedvenc nótáját, egy horthysta-revizionista bakadalt, amelyben a kormányzó fehér lovával gázol át az oláh népségen. A hatás nem marad el, a közönség soraiban megindul a „vesszen Trianon!” Feró határozottan, de mégis illedelmesen szakítja félbe a produkciót, és hívja színpadra a következő, nagyon ittas Beatrice-rajongót. „Nem énekeltél jól, de nagyon jó voltál” – vigasztalja tréfásan a fiatalembert, majd folytatja a műsort. Lázadásnak tehát nyoma sincsen, de egy közel hetvenéves zenésztől ezt nem is várhatjuk már el. A zenekar szórakoztatni jött, a lehető leglakosságibb módon, és nem is tesz mást. Ennyi idősen pontosan azt a Nagy Ferót láthatjuk, aki potencianövelő szert reklámoz tévés reklámszpotokban, és mégsem érezzük kínosnak a szereplését. Úgy tűnik tehát, a lázadó szellemiség a szexuális teljesítőképességhez hasonlóan fakul ki az emberből. És ez bizony elkerülhetetlen.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon