Olyanok vagyunk, mint egy hógolyó - Queens Of The Stone Age-interjú
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Egy lemondott koncert után a Queens of the Stone Age végre eljutott Magyarországra is. Josh Homme és csapata a Volt fesztiválon adott egy rövid, de velős koncertet. A fellépés előtt Josh Homme frontemberrel és Michael Shuman basszusgitárossal beszélgettünk az új albumról, a rengeteg közreműködőről illetve olyan fontos dolgokról, hogy Homme-nak fogalma sincs általában milyen nap van és mennyi az idő.
Az új nagylemezetek egészen más vonalat képvisel a korábbi anyagaitokhoz képest. Mennyire volt tudatos részetekről ez a váltás?
Josh Homme: Szeretek úgy gondolni magunkra, mint egy hógolyó. Ahogy gurítod a hóban, úgy lesz egyre nagyobb és nagyobb, valahogy így működik nálunk a dalírás is. Mindenki hoz magával valamit, aztán kipróbáljuk az összes variációt, hogy azt miként tudnánk felhasználni. Évek óta nagy hangsúlyt fektettünk a billentyűs játékra például, csak ebben a hógolyóban egy egész zongora volt.
Mennyire volt nehéz a lemezen három különböző dobossal együtt dolgozni?
Michael Shuman: Egyszerűen imádtam, konkrétan felüdülés volt egymás után játszani Dave Grohllal, Joey Castillóval és Jon Theodore-ral. Mind a hármójukat nagyon sokra tartom és inspirálóan hatott rám a jelenlétük végig. Például ha elakadtunk egy számmal, akkor nagyon jól jött, hogy pár nappal később másik dobos játszotta ugyanazt és így új lendületet kapott az alkotói folyamat.
JH: Mike olyan, mint a ragasztó. Tök mindegy, hogy milyen dobost raksz mögé, ő az, aki összeköti őket velünk. De ezt úgyis hallhatod az új lemezen, Mike basszusjátéka egyszerűen lenyűgöző rajta.
Az új album sötétségét és depresszióját talán a Kalopsia adja vissza a legjobban. Honnan jött a szám címe?
JH: Elvileg a kalopszia egy mentális betegség, de számomra valamiért pont, hogy pozitív kicsengése van. Egyébként Alex Turnertől (az Arctic Monkeys frontembere – a szerk.) ismerem ezt a kifejezést, mivel néha azzal szoktunk szórakozni, hogy SMS-ben mindenféle ismeretlen szavakat küldözgetünk egymásnak. Ebben az esetben én írtam Alexnek, hogy küldjön már valamit számcímnek és akkor mindössze annyit írt, hogy Kalopsia. Erre visszaírtam neki, hogy mégis mi az a Kalopsia? Mint kiderült, ez egy olyan mentális betegség, amikor mindent szebbnek látsz, mint amilyen valójában.
A dalnak is meglehetősen negatív hangulata van.
JH: Nem teljesen, szerintem pont, hogy ez az egyik legvidámabb, legpozitívabb szám a lemezen. Furcsa egy kicsit, hogy az emberek mennyire nem tudják hová tenni és azt hiszik teljesen magamba fordultam. Ez konkrétan egy szerelmes dal, csak a mi tálalásunkban, ami miatt érthető, hogy mindenki valami sokkal mélyebb értelmet próbál adni neki. Valójában a dal felépítésében is hallhatod, hogy két részre van bontva, egy lassabb, melankolikusra illetve a nagy közös csörömpölésre. Ez a kettősség jelzi a szerelem utáni vágyódást, majd a beteljesülést. Egyébként pont a legjobb számot emelted ki, mert erről mi sem tudjuk megmondani, hogy pontosan milyen stílusba vagy műfajba lehetne besorolni. Azt hiszem Chris Gosstól (a korábbi Queens of the Stone Age-, és Kyuss-albumok producere – a szerk.) kaptuk a legszebb bókot miatta, amikor eljátszottuk neki és mindössze annyit mondott: fogalmam sincs mi a fasz volt ez, de tetszik.
Az elején úgy tűnt, hogy a rengeteg vendégzenész miatt az egészből egy nagy Desert Sessions-lemez lesz.
JH: Az igazat megvallva egyáltalán nem volt előre betervezve ez a rengeteg közreműködés. Egyszerűen olyan sokáig tartott a lemez felvétele, hogy mindig volt valami ismerős a környéken, aki szeretett volna részt venni benne. A Kyuss és a Desert Sessions nem ilyen volt, ott mindenkinek meg volt szabva, hogy milyen szerepe van a zenélésben, itt viszont azt csinálhattunk, amit csak akartunk. Igazából ez maga a Queens of the Stone Age lényege.
Nem félsz attól, hogy a zenekar szép lassan az egyszemélyes projekteddé válik?
JH: Nézd, én vagyok az énekes, még jó hogy velem azonosítják az együttest. Ettől még ez tényleg csapatmunka, minden apró részletet megbeszélünk egymással, szó sincs arról, hogy én döntenék mindenben. Nagyon sajnálnám, ha ez emberek tényleg ezt gondolnák a zenekarról, mert ezzel a többiek munkája nem kapja meg a nekik járó figyelmet.
Hat év telt az előző Queens of the Stone Age-album óta, viszont te addig összehoztál egy nagylemezt Dave Grohllal és John Paul Jonesszal. Lesz még folytatása a Them Crooked Vulturesnek?
JH: Halvány lila gőzöm sincs, hogy őszinte legyek. Az a lemez is úgy jött létre, hogy egyszer csak egy stúdióban találtam magam a másik kettővel, aztán hirtelen lett egy nagylemezünk. Az sem volt előre betervezve és ha lesz folytatás, arról sem fogok valószínűleg tudni csak pár héttel a felvételek előtt.
Tősgyökeres amerikaiakként miért döntöttetek úgy, hogy a ...Like Clockwork promócióját szinte teljesen egészében csak Európára koncentráljátok?
MS: Nekünk Európa hazai pályának számít, mert tényleg rengeteg időt töltünk itt és sok szempontból jobban is szeretjük, mint az Egyesült Államokat. Európa a mi mesebeli kertünk, ahová belépve hetekre el tudunk veszni.
Gondolom megint egy fél évtizedet kell majd várni a következő Queens of the Stone Age-albumra.
JH: Ez még elválik, de én például nagyon szeretném, ha végre hozzákezdhetnénk az új Eagles of Death Metal-lemezhez.
MS: Az idő nem éppen a legjobb barátunk, örülünk, hogy egyáltalán ezt a kurva lemezt sikerült végre összehoznunk, szóval ne reménykedj új Queens of the Stone Age-albumban a közeljövőben.
JH: Természetes, hogy minél előbb szeretnénk stúdiózni a zenekarral, de egyszerűen képtelenség ennek a bagázsnak összeegyeztetni az idejét. Itt vagyok én például, aki per pillanat azt sem tudja mennyi az idő és milyen nap van. Tényleg, nem tudod véletlenül milyen nap van ma?
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon