Ha egy fesztiváltól nem azt várjuk, hogy már az első fél órában szétcsapjuk az agyunkat, akkor simán magunkkal vihetjük a gyerekeket is, legalábbis a Bánkitóra biztosan.
Mióta megszületett a fiam, nem voltam fesztiválozni, hacsak a „berohanok a Szigetre, meghallgatom a koncertet, aztán hazaszaladok” akciókat nem számolom annak. Amióta viszont a gyerek meg tudja mondani a nevét és a lakcímét, egyedül beköti a cipőjét, és kitörli a fenekét, eljött az ideje a nagy visszatérésnek.
A Bánki-tó partján három helyszínen zajló fesztiválról nem véletlenül hangoztatják, hogy családias rendezvény. Szombat délben a legnagyzolóbb becslés szerint is csak kb. ezerötszázan lehetnek a táborban, a tó partján és a kempingben, ráadásul minden ötödik emberről kiderül, hogy ismerjük valahonnan. A sátor felverése és az első csobbanás után már határozottan olyan érzése van az embernek, mintha egy nagyszabású kerti partiban lenne.
Szikrázó napsütés, a Börzsöny és a Cserhát hegyei közé lágyan bekúszó sülthal-illat, a Tóparti sétányon a Bringázz a munkába aktivistái futóbiciklis versenyt indítanak, a stégen ’70-es évek slágereit pakolja DJ Kontraszelektor, a Lumen Barkasza előtt csak nyolcan állnak sorba, és jobban fogy a limonádé, mint a sör.
Sehol sem látni bokorban alvó részeg rockereket, a színpadhoz nem csikkekből és eldobált műanyag poharakból összepréselődött szőnyegen át kell eljutni, nincs bűzös toi-toi, sőt a vécében még szappan is van. A Bánkitó azonban nemcsak ezért családbarát rendezvény, hanem mert a szervezők bőven gondoskodtak bébiszitterekről is.
Például a kemping Bahama sátrában a Müszi stábja tart kézműves-foglalkozásokat újrahasznos anyagokból a kicsiknek. A kedvességből és gyerekszeretetből gyémántfokozatra minősített Emőke átveszi a srácainkat, és ránk parancsol, hogy menjünk szórakozni. Miután a karszalagjukra ráírtuk a telefonszámainkat, ott is hagyjuk őket hawaii nyakláncot készíteni.
Persze nagy duhajkodásra így sem vetemedünk, egy citromos sörrel később visszamegyünk értük, de annyira bejön nekik a feladat, hogy alig lehet őket elrángatni fürdeni. A tavat nagyon mélynek találtuk, úgyhogy inkább a strandra megyünk, ahol az elmúlt idők legbarátibb belépőjegyeivel találkozunk (2 felnőtt, 2 gyerek 1900 Ft).
Az egész napos mókázás után az egyébként órákig nyammogó gyerekek rekordidő alatt eszik meg a táborban a steak krumplit és a sült kolbászt (800 Ft), majd miközben ők az óriáshintán lengedeznek, mi belehallgatunk a Bar72 chilloutos szettjébe. Mivel éjszakai bébiszitter-szolgálat még nincs a kempingben, így a fesztiválozás most nem jelentheti azt, hogy hajnalig tucatnyi koncertet táncolunk végig. De miután az északi színpadon fellépő Mick Jagger-imitátorokból álló Ivan & The Parazol két számát végighallgatjuk, minden különösebb veszteségérzés nélkül indulunk el a kemping felé.
Bár átöltözés közben kicsit aggódunk azon, hogy hogyan fognak elaludni életükben először a sátorban, ráadásul úgy, hogy tőlünk 50 méterre a Tilos rádiós DJ egymás után pakolja be a durvábbnál durvább technoszámokat, végül ebből sem lesz gond, két perc alatt kidőlnek, és a tűző nap ellenére másnap reggel 9-ig alszanak.
Vasárnap a nejlon zacskóból, vízből és gyöngyökből medúzákat varázsoló Müszis csajokon kívül még a Jaffe Zsidó Családsegítő Szolgálat önkéntesei is kiszedik a kezünkből a gyerekeket. Amíg ők festegetés közben egyszerű angol mondatokat tanulnak, mi végre fejest ugorhatunk a stégre szerelt ugródeszkáról.
A Bánkitó fesztivál A3-as méretű programfüzetéről gyorsan leszoktunk, mert kiderült, hogy az előadások, kiállítások, filmvetítések vagy nem ott vannak, ahová ki vannak írva, vagy nem akkor kezdődnek, amikorra beharangozták, viszont így is sok mindenbe bele lehet futni csak úgy, véletlenül.
Például A túlélés művészete vitapiknikbe, ami főként a pénzszűkében lévő kulturális területen dolgozók lehetséges túlélési stratégiáját osztja meg azokkal a résztvevőkkel, akik hajlandóak felszállni a Süllyedő hajónak nevezett vízi biciklire. Ez még a gyerekeknek is kihagyhatatlan ajánlat, és az sem zavarja őket, hogy a vízen ringatózva egy szót sem értenek a vitából.
Még beugrunk a Stég művészcsoport által kitakarított és korhűen berendezett egykori bakterházba, ahol a Napi Szörny bloggere minden látogatónak rajzol egy-egy szörnyet, aztán Csápos Sanyi bácsival a zsákunkban elindulunk haza. Amikor pedig a fesztiválbuszon a két kiskorú felteszi a kérdést, hogy mikor lesz legközelebb Bánkitó Fesztivál, már végérvényesen bebizonyosodik, teljesítettük a tervet: újabb két fővel gyarapodott a fesztiválok népe.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon