A gyerekkorom halott, mindenki menjen dolgozni

DSC 5361
17 hozzászólás

Kevés hálátlanabb dolog létezik, mint harminc év fölött calipunkot játszani, ez az a műfaj, ami deszkás hülye gyerekeken kívül nem igazán áll jól senkinek egy bizonyos kor után. A Blink-182 is pont ilyen, ha a 2005-ös feloszlásuk után úgy is maradnak, akkor senki nem szól egy rossz szót sem. Öt éve aztán mégis visszatértek, csináltak egy borzalmas albumot, ismét turnézni kezdtek, most először Magyarországon is.

Papírpoharas sör, medencés buli, Stifler mamája

A poppunk/calipunk abból a szempontból hálátlan műfaj, hogy akik szeretik, azok azért tisztában vannak vele, hogy nem progresszív rockot hallgatnak, akiket pedig hidegen hagy, azok csak legyintenek vagy felkacagnak, miszerint ezek az együttesek debil, infantilis, középosztálybeli fehér gyerekek gyenge próbálkozásai a lázadásra. Pedig a Green Day, a Blink-182 vagy éppen az Offspring egy generációnak pont annyira meghatározóak, mint a cicanadrágos, dauerolt hajmetál a '80-as évekből. Hogy ez mennyire így van, az akkor derült ki, amikor egy 18 és egy 32 éves emberrel is beszélgettem, és egyikük sem ismerte a zenekart.

Nem csoda, hiszen nem a '90-es évek végén, 2000-es évek elején voltak kamaszok, amikor még voltak zenetévék, emberek cédéket vásároltak és az ilyen poppunkos dolgok számítottak a legvadabb zenének, ami a mainstreambe egyáltalán eljuthatott. Így a Blink-182 szigetes koncertje miatt többezer, ma már bőven a húszas éveit taposó emberben hozta vissza azokat az emlékeket, amikor a háromnegyedes gatyához karpánt, siltes sapka meg térdig húzott sportszár dukált. A Blink lemezről lemezről egyre kevésbé volt trú, a hülye gyerek punk mellett egyre többször kezdtek el nagyon szerelmes meg nagyon stadionrock számokat írni. Ez akadályozta meg végül a Blink szép megöregedését, ahogyan tette ezt a Green Dayjel is, bár nekik azért csak összejött még egy nagy visszatérés az American Idiottel.

Mi az a Blink-182?

"Kurvasok hülyeséget csináltunk. Volt, hogy egész éjjel gördeszkáztunk. Ételt meg italt dobáltunk a biztonsági őrökre, akik aztán megkergettek minket, gördeszkáztunk hajnali négykor, fánkot ettünk a tengerparton, betörtünk néhány iskolába és deszkás helyeket kerestünk a tökstötét épületben, vagy meztelenül szlalomoztunk a parkolóházakban, meg odaszartunk San Diego belvárosába. Hihetetlenek voltak azok az évek." Így emlékszik vissza Tom DeLonge, a Blink-182 frontembere arra, hogy mit csináltak a Blink előtt.

Rengeteg névpróbálgatás után állapodtak meg a Blink névnél, a 182 egy későbbi jogi vita miatt került a név végére. Az első koncertet egy iskolai ebédlőben adta a zenekar, aztán azzal próbálták meggyőzni a többi iskolát, hogy a dalaiknak drogellenes üzenete van. Az első számuk egyébként a Carousel volt, ami később Cheshire Cat nyitódala lett. Két albumot vettek fel az első dobossal, Scott Raynorral, majd jött Travis Barker. Kétezer körül jött el az igazi ismertség a bandának, a legnagyobb slágereket ekkor készítették: All The Small Things, What's My Age Again, ekkoriban lettek igazi sztárok, feltűntek az Amerikai pite egy jelenetében és a Simpson családban is. A dobosról még valóságshow-t is forgatott az MTV, Meet the Barkers címmel, részben emiatt is oszlottak fel 2005-ben. Amikor újra összeálltak, az új album, a Neighborhoods nem lett akkora siker, mint az Enema of the State, vagy a Take Off Your Pants and Jacket, mert kevésbé punkos és dallamosabb zenét kezdtek játszani, és érezhető lett DeLonge másik zenekarának, az Angels & Airwavesnek a hatása is. A zenekar egyik dalát még Obama is felhasználta a 2008-as kampányában, a beszédei előtt játszották a tömegnek a The Adventure-t. (gszd)

Mentes víz, medencés villa, Tom felesége

Itthon is érthető lelkesedés fogadta a Blink-182 koncertjét, hiszen mégis csak most először jöttek Magyarországra. Azonban túl sokat nem szabadott várni tőlük, elég csak megnézni bármilyen koncertfelvételt az utóbbi évekből. Tom DeLonge túlságosan belebuzult a saját béna zenekara érzelgős stadionrockjába, Mark Hoppus szép lassan önmaga paródiájává vált az évek során, Travis Barker pedig bármennyire is a generációjának egyik legjobb rockdobosa, soha nem bocsátom meg neki a Steve Aokival közös számát. Ahogy egyébként Rivers Cuomónak sem, csak mondom. Ettől még persze le lehet tolni tisztességesen az olyan, sulibuliban bordásfalról leugrálós számokat, mint a Dammit, a What's My Age Again? vagy a First Date. Hát, tökre nem.

A probléma tényleg ott kezdődik, amikor Tom DeLonge-nak elege lett az infantilis punkból, és valami grandiózusabbat, komplexebbet akart. Ezért lettek a Box Car Racer vagy az Angels & Airwaves mellékzenekarok is, és ezért lett olyan a 2003-as albumuk, amilyen, a 2011-esről pedig tényleg ne beszéljünk inkább. Ehhez viszont nem párosul eszeveszett zenei tudás, a két gitáros hangja pedig annyira megkopott az évek során, hogy bizonyos hangokat egész egyszerűen nem tudnak kiénekelni élőben.

Erre mondhatja bárki, hogy leszarom, én a Carouselt meg az Aliens Existet akarom hallani élőben végre egyszer az életben.

Ehelyett úgy viselkedett a zenekar, mintha valami friss, feltörekvő produkcióként érkeztek volna egy új számokra kiéhezett rajongókkal teli katlanba. Engem viszont rohadtul nem érdekeltek az új számok, még a Feeling Thist meg a Downt is el tudom fogadni, de adjátok nekem ide a Dude Ranch, Enema of State, Take Off Your Pants and Jacket lemezeket, had zárjam már le végre a gimnáziumi korszakot és haladhassunk tovább a saját utunkon, immáron meglett felnőtt emberként.

650-es sör, nyomorgás a színpad előtt, részeg holland csajok mellettem

Ezeket játszották

Feeling This 
What's My Age Again? 
The Rock Show 
Up All Night 
Down 
I Miss You 
Dumpweed 
Wishing Well 
Always 
Stay Together for the Kids 
Asthenia
First Date 
Easy Target 
All of This 
Hybrid Moments (Misfits-feldolgozás)
Man Overboard 
Ghost on the Dancefloor 
All the Small Things 
Carousel 
Violence 
Dammit 
Family Reunion 

Az eredmény valami béna középút lett, a rengetes új(abb) szám mellé persze befértek a kötelezők is, de 2000 előttről összesen hat dal fért bele, ha ide számítjuk a Man Overboardot is. Abból a szempontból okosan tették össze a setlistet, hogy olyan háromszámonként érdektelenségbe ütközve ki lehetett menni a következő korsó sörért, a gimis bulizás helyett pedig maradt a passzív álldogálás közben a szövegeket maguk elé halandzsázó kora húszasok látványa.

Sajnos rohadtul meglátszik a kor a tagokon, pedig csak most tartanak 40 környékén. Láthatóan komoly gondot okozott mindkét gitárosnak az éneklés, el-elcsuklott a hangjuk, sokszor hamisak voltak és a túl magas részeket béna bekiabálással próbálták kipótolni. Tom DeLonge pedig úgy nézett ki, mintha nem is tudom, a Fürgerókalábak vagy az Aljas Kúszóbab civilben a vagyonvédelemnél dolgozó tagja lenne, akinek a koncert előtt 20 perccel járt le a munkaideje, kicsit már kopaszodik, ezért amolyan trvtkósan az arcába húzta az első keze ügyébe kerülő sapkát. Egyedül Travis Barker volt penge, de ő mindig penge, ezerszer elmondta már mindenki.

Az egészet legjobban az írta le, ahogyan vicceskedni próbáltak a színpadon. Tudod, régen is csináltuk, kukis-kakis viccek, ha ha ha, érted. Nem, nem értettem, a közönség dettó, pedig túlnyomó részt angolul tudó külföldiekről volt szó. Egyszerűen látszott rajtuk, hogy kínosan próbálnak önironikusak lenni, de nem megy nekik, és rosszul hiszik, hogy a közönség ezt várja tőlük. Így aztán koncert helyett mindenki kapott egy figyelmeztetést, hogy ennyi volt a gyerekkor, a calipunk halott, másnap meg menni kell dolgozni. 4/10 (sajó)