Szexet akartam az album címébe

Sziget2014 La Roux 08.17.09 (1)
2014.08.18. 16:46
0 hozzászólás
Elly Jackson új lemeze egy nagy tisztelgés a diszkó előtt, de keményen meg kellett dolgoznia azért, hogy egyáltalán fel tudja venni.

Elly Jacksonnak pont olyan a haja, ahogy elképzeltem – egy merész söpréssel az egész az arcának a bal oldalán van –, a napszemüvegét pedig egy pillanatra sem veszi le. Nem úgy néz ki, akivel egyszerű lesz beszélgetni, én kifejezetten rettegek attól, hogy most, a Sziget utolsó napján az interjúkonténerben meg fog történni a legnagyobb félelmem, és végre szemtől szembe kerülök valakivel, aki csak igennel és nemmel fog válaszolni, én meg tíz percet kaptam, a bekészített kérdéseim negyven másodperc alatt elfogynak, ott ülünk egymással szemben, én majd a jegyzeteimbe bámulva fogok hümmögni, ő meg majd nyomkodja a telefonját.

Ehhez képest ő kérdezi meg a nevem, amikor nagy zavaromban elfelejtek bemutatkozni.

A La Roux a kétezres évtized végén, a brit újhullámos csajénekesekkel (Little Boots, Florence & The Machine) nagyjából egy időben robbant be a popzenébe a nyolcvanas évekre erősen emlékeztető, éles hangon előadott, harcos szintipoppal. A Bulletproof és az In For The Kill olyan sláger lett, amit azt hiszem a mai napig játszanak a Petőfin, de mégsem lehet igazán megunni, vagy legalábbis nekem még nem sikerült.

A második La Roux-lemez napokkal ezelőtt jelent meg, és feltettem a nyitókérdést, ami eszembe jutott róla:

Mi az atyaúristen az a szexotéka?

A Sexotheque a Trouble In Paradise ötödik száma és arról szól, hogy egy férfinek van pénze, de mégsem veszi fel a telefont, ha hívja az asszony, mert éppen a szexotékában van. Nagyon akartam tudni, hogy mi az a szexotéka, mert a szó képtelen elhagyni a fejemet azóta, amikor először hallottam.

Jackson itt rögtön a pár méterrel arrébb ülő középkorú turnémenedzserére mutat és azt mondja, hogy az egész az ő hibája, mert leszervezett egy montreali koncertet, ahol tényleg létezik egy ilyen nevű szexklub. Annyira megtetszett neki a név, hogy nemcsak egy számot, hanem az egész albumot így akarta hívni, de a kiadója nem engedte. Szerintük kevesebbet tudott volna eladni belőle, ha benne van a szex a címében, ami mindkettőnk szerint nettó hülyeség, főleg akkor

amikor a modern popdalok jelentős része szörnyű, nőket lenéző témákról szól.

A Trouble In Paradise viszont pont nem. A bemutatkozó album tele volt hősies, összeszedem-magam-ha-beledöglök-is himnuszokkal, ehhez képest az új lemez egy sérülékeny, néha kicsit megtörtnek tűnő Elly Jacksont szerepeltet. Ami egyrészt érthető, mert Jacksonnal sorban történtek a kellemetlen dolgok: egyrészt alkotótársa, Ben Langmaid otthagyta őt, és azóta ilyen fura passzív-agresszív kampányt folytat az interneten a La Roux ellen, másrészt pedig olyan súlyos szorongása volt, hogy tönkretette a hangszálait. Hosszú hónapokig képtelen volt kiénekelnie a rá jellemző magashangokat, úgyhogy nem tudott sem koncertezni, sem új számokat felvenni.

Írni viszont igen, ebben a keserves időszakban készült például a Silent Partner, egy hétperces, majdnemhogy döngölős dal, amit a szigetes koncerten is előadott. Arról szól, hogy hogyan próbál megbirkózni a saját szorongásával.

A felvételek nagyon nehezen mentek. Nem mentek a magas hangok, elvesztettem az önbizalmam.

Utána azért megnyugtat, hogy sikerült visszanyernie, és a koncerten már teljesen biztos vagyok benne.

Amikor a Trouble In Paradise adatait böngésztem, akkor az egyik számon feltűnt Grace Jones neve, ami egyrészt tökéletes útjelző arra nézve, hogy milyen is az új lemez hangzása, másrészt meg hátha tényleg besegített valamiben.

Dehogyis! 

- mondja Jackson úgy, hogy egy pillanatra megijedek. Arról van szó, hogy egy akkordot felhasználtak Grace Jones 1982-es My Jamaican Guy című klasszikusából a Tropical Chancer című számban, de ennek az volt a feltétele, hogy 30 százalékot kapjon a jogdíjakból.

Jackson viszont nem tudja őszintén azt mondani, hogy zavarja Jones neve az albumának borítóján, annak ellenére, hogy minden, emberileg lehetséges pénzt próbál megkaparintani tőle.

Grace Jones pénzmarkolása azért nem zavarja az itt már egyre jobban megnyíló Jacksont, mert pont azt a korszakot testesíti meg, amit annyira imád és ami akkor hatással volt az új albumára. A bemutatkozó lemez puttyogós, nagyon szintetizátoros popjával ellentétben a Trouble In Paradise-t leginkább a korai nyolcvanas évek trópusi diszkója ihlette, amiben már nem New York hedonizmusa jelent meg, hanem az egzotikus tengerpartok és dzsungelek hangulata. (Zenebuzi kitérő helyett inkább mindenki hallgassa meg ezt a válogatást)

Elkezdem sorolni a neveket: August Darnell, Kid Creole, ő pedig közbevág, hogy:

Talking Heads!

Akkor jövök rá, hogy azért vállaltam el ezt az interjút, mert ez a tíz év a zenetörténelemben simán benne van a top 3 kedvenc zenei korszakomban. 

Úgyhogy mint két egyenrangú zenebolond, megegyezünk abban, hogy van bőven fiatal rajongója ennek a korszaknak, viszont még mindig úgy tekint az emberek többsége a diszkóra, mint a pestisre.  És abban is egyetértünk, hogy minden minden zenei vonal, ez is kitermelte a baromi unalmas és egészen egyszerűen szar előadóit. Mint például Gloria Gaynor vagy a Boney M. A Trouble In Paradise-nak semmi köze nincs ezekhez.

A már emlegetett hétperces Silent Partnerrel – amiről egyre jobban úgy gondolom, hogy Jackson számára a legfontosabb dal, amit valaha írt – azt az érzést akarták visszahozni, amikor még a popzenészek 12” remixeket készítette a saját dalaikból.

Nem akartunk gátat szabni a saját kreativitásunknak, nem akartuk azt, hogy az ötleteinket, amik nem férnek bele három percbe, valamelyik remixelő DJ csinálja meg helyettünk. Többet akartuk hallani a basszust, hát kinyújtottuk hét percre!

De nem sok az a hét perc? Jackson szerint van egy ilyen téves elképzelés a popzenében, hogy az embereknek se kedvük, se idejük meghallgatni bármit, ami három percnél hosszabb. Szerinte viszont ez hülyeség, az emberek képesek odafigyelni arra, ami tetszik nekik, nem a hossz a lényeg, hanem az, hogy ne egy formula legyen, amit az arcukba tolnak.