Már többször foglalkoztunk a Sziget Kft és a Metapay által idén teljes körűen bevezetett fesztiválkártyával, amivel a Kft által rendezett fesztiválokat készpénz-mentesítettek, és amivel érezhetően felgyorsították a pultoknál a kiszolgálást.

Lévai Gábor, a Metapay ügyvezető igazgatója kérésünkre elmondta, hogy ez tulajdonképpen egyfajta világpremierje volt ennek a fizetési módnak, hiszen egy KKV (tehát nem valamelyik nagy bank-kártyatársaság) még sehol a világon nem hozott össze még ilyet ekkora rendezvényeken, mint amilyen a Volt, a Balaton Sound és a Sziget Fesztivál. Lévai kiemelte, hogy ez számukra egyelőre egy befektetés, hiszen a több száz alkalmazott, illetve magát a rendszert, a kártyákat kiépíteni rendkívül drága volt, amihez képest a bevétel egyelőre elenyésző (a közhiedelemmel ellentétben a bankkártyás fizetésnél felszámolt 100 forintos kényelmi díj nem bevétel, az pusztán a banki tranzakciót fedezi, ami szintén a cég költsége).

Az idei Sziget egyik legnagyobb talánya a brit White Lies nagyszínpados zárókoncertje, ami még magát a zenekart is meglepte. Legalábbis Charles Crave basszusgitáros mindenképpen, aki meglepően őszintén válaszolgatott a kérdéseinkre nem sokkal a koncert előtt.

Két éve még egy kisebb színpadon léptetek fel itt a Szigeten, most pedig a Nagyszínpad záró koncertje lesztek. Hogy érzitek magatokat?

Fotók: Barakonyi Szabolcs

Őrület ez az egész, én sem értem ez hogyan történt, de ha már így alakult, akkor nagyon odatesszük magunkat, és nagyon sokat is készültünk. Gondolom mindenki jól érezte magát egész héten, és jó lenne ehhez az élményhez még hozzátenni egy kicsit, adni egy kis pluszt.

Általában azt mondják, hogy a zenétek sötét hangulatú, ezzel egyetértesz?

Szerintem inkább drámai. Nem mondanám, hogy sötét, nekem arról mindig az jut eszembe, hogy depressziós, azok meg nem vagyunk. Remélem nem is fordul be senki ma este, hanem inkább feldobódik. Sokat hasonlítanak minket az Interpolhoz, de az ő zenéjük szerintem sokkal introvertáltabb, van bennük egyfajta szenvedés, a mi hangzásunk sokkal kedvesebb, de azért megvannak benne a sötétebb elemek is, ez tény.

Első magyarországi fellépésre érkezett vasárnap a Sziget Fesztiválra Marina Lambrini Diamandis, azaz Marina and the Diamonds. Mindenki legnagyobb meglepetésére sötét haját szőkére festette, megbolondította pár rózsaszín csíkkal és egy baseball mezen kívül mást nem is nagyon vett fel az interjúra.

Az biztos, hogy nem ismertelek volna meg az utcán ezzel az új hajjal! Mi ez az átalakulás?

Akkor jó, ez volt a cél. Nehéz már úgy sétálgatnom, hogy ne ismernének fel, szóval ezt most nagyon élvezem.

Fotók: Huszti István

Első alkalommal jársz a Szigeten, de össze tudod számolni, hogy hány fesztiválon léptél már fel ebben az évben?

Valójában nem voltam olyan sok helyen, talán hét fesztiválon, mert éppen zajlanak a második lemezem felvételei, tavaly viszont rengeteg fellépést vállaltam.

Mindig hangsúlyoztad, hogy a dalaidat te magad írod, sosem adnád elő valaki másnak a szerzeményét?

Az emberek csak akkor tudnak bennem hinni, akkor hiszik el, hogy ez az én történetem, ha én írom meg. Máskülönben hogyan kötődnének hozzám, ha valaki másnak a gondjairól énekelnék?! Igaz, hogy sokan dolgoznak szövegírókkal, de én nem és nem is fogok.

Ugyan a Sziget világzenei kínálata egykor még a fesztivál egyik húzóereje volt, a Pesti Est Világzenei Nagyszínpad idei programja nemhogy különlegesnek, de még csak érdekesnek sem bizonyult. A színpad szervezői mintha nem is szerettek volna nagyot dobni, sokkal inkább úgy tűnt, hogy csak a fesztiválokon jól bevált multikulti és kozmopolitán mentalitás költséghatékony elérésére törekedtek. Hála az égnek, egy kivétel azért mégis akadt: a kanadai Cowboy Junkies a Sziget utolsó napján, a világzenei színpad utolsó fellépőjeként adta első magyarországi koncertjét. Geszti és Prince után még öt napot kellett várni rá.

Fotók: Huszti István

Az 1985-ben alakult együttest három testvér (Margo, Michael és Peter Timmins) és egy korábbi zenésztárs (Alan Anton) alkotja. Fennállásuk alatt bágyadt és visszahúzódó dalaik, valamint feldolgozásaik tárháza, különösképp a torontói Szentháromság templomban rögzített The Trinity Session című album kultikus magasságokba emelkedett, az egyetemes poptörténet egyik apró gyöngyszemévé vált.

A sziget kora esti sávjában lépett fel szikrázó napsütésben az amerikai The National, ami nem éppen a legideálisabb környezet volt a szomorkodós zenét játszó csapat számára. A koncert előtt beszélgettünk pár percet Bryce Dessner gitárossal.

A High Violet lemezetek megjelenése előtt sok dalotokat mutattátok meg koncerten. Nem zavar ilyenkor titeket, hogy a közönség a Youtube-nak köszönhetően már sokkal hamarabb megtanulja az élő verziót?

Csak akkor van gond, ha utána még változtatunk rajta. Volt olyan, hogy néhol például változott a szöveg, és jöttek olyan kommentek, hogy az eredetit jobban szerették. Erre most már odafigyelünk és csak olyan új dalokat mutatunk meg, amik már teljesen véglegesek. Ugyanakkor ez egy nagyon jó módja annak, hogy a közönségünk érdeklődését fenntartsuk, és mindig adjunk nekik valami újat.

A National koncerten

Sokat dolgozol kortárs komolyzenei szerzőkkel, mennyire más a komolyzenei színtér mint a pop-rock világa?

Kicsit hasonlít a miénkre. Ők most kezdenek szerintem erősödni, és bár egy kicsit underground mozgalom szerű jellege van kintről nézve, de rengeteg dolgot csinálnak, és egyre nagyobb a hallgatóságuk is. Ami nekem kimondottan tetszik, hogy ez a világ nincs elüzletisedve, így nagyon érdekes és meglepő projektek tudnak létrejönni. Ha párhuzamot szeretnék vonni, akkor kicsit olyan az egész, mint az experimentális pop-rock világa. Rengeteg tehetséges kortárs komolyzenész van, akik megérdemelnék, hogy sokkal nagyobb figyelmet kapjanak. Ott van például Steve Reich, akiről valószínűleg kevesen hallottak, pedig ő minimalista zene egyik úttörője, de sorolhatnám. Érdekes élmény, és nagyon jó tapasztalat együtt dolgozni ilyen tehetségekkel, és megtisztelő az, amikor ilyen tehetségek mondják, hogy igen, tudják, hogy van egy olyan zenekar, hogy National. Illetve ha már komolyzene, akkor mindenképpen említsük meg Bartókot, aki a kortárs komolyzene vitathatatlanul egyik, ha nem a legnagyobb alakja volt. Büszkék lehettek rá, nagyon tisztelem a munkásságát, bárcsak valaha lett volna rá esélyem, hogy találkozzunk.

385 ezer fő bulizott idén a Szigeten, ami ugyan 3000-rel több, mint tavaly ilyenkor, az Est Média hétfőn közzétett beszámolója szerint mégis veszteséges volt a fesztivál. A fő okok: a Prince koncert plusz költségei, a magasabb biztonsági kiadások, és a főváros által kért nagyobb bérleti díj. A rendezvény 2009-ben könyvelt el rekordlátottságot, akkor 390 ezren buliztak a Hajógyárin. A Sziget Kft. viszont várhatóan idén is nyereséges lesz, hiszen a VOLT fesztivál és a Balaton Sound sikere részben ellensúlyozta a budapesti rendezvény veszteségét.

"A Sziget Fesztivál veszteségének okai egyrészről a költségek növekedésében, másrészt a látogatószám nem kellő mértékű emelkedésében keresendőek" - állapította meg a Sziget tulajdonosa, Gerendai Károly. "A költségvetés idén jelentősen megnőtt, köszönhetően a terület bérleti díjának, a biztonsági fejlesztéseknek és nem utolsó sorban az utolsó pillanatban leszerződtetett Prince gázsijának" - tette még hozzá. Gerendaiék számára nagy csalódás volt, hogy a nulladik napi szuperkoncertre csak 10 200 jegyet adtak el. "Ez valószínűsíthetően nagyban betudható annak, hogy a rendezvény célcsoportját különösen érzékenyen érintették az elmúlt hetekben hirtelen kialakult rendkívül kedvezőtlen svájci frank/forint árfolyamhatások" - kommentálták a szervezők.

A többi 2011-es fesztiválhoz képest persze még így is magasan a Sziget volt a legnépszerűbb, több jegyet adtak el rá, mint a Voltra, a Balaton Soundra, a Hegyaljára és az EFOTT-ra együttvéve.

A Gogol Bordello azon zenekarok közé tartozik, amelyektől egyetlen dalt sem muszáj ismerni, mégis végig lehet élvezni a koncertjét. A Sziget utolsó napján sem cáfolt rá erre a nemzetközi brigád, amelyet még senki sem látott szomorkodni, így tehát nekünk is muszáj volt minden bekezdésbe beleírni, hogy BULI.

A Sziget egyik sátrából stabil nagyszínpados produkcióvá vált Eugene Hütz és bandájának aktuális műsora. Ezt az "aktuális"-t persze nem kell szó szerint érteni, aki egyszer is látta a Gogol Bordellót, azt már nem érheti meglepetés, bármikor is nézi meg őket újra. A papíron New York-i illetőségű, egyébként meg rendkívül vegyes (orosz, brazil, etióp, skót stb.) nemzetiségű zenekar ugyanis bár normális együtteshez illő módon készít single-ket, lemezeket, ezek csak másodlagos szerepet játszanak karrierükben, kizárólag azt szolgálják, hogy legyen mit előadni a koncerteken. Én legalábbis még nem találkoztam olyan emberrel, aki otthon konkrétan Gogol Bordellót hallgat rendszeresen. A Gogol Bordello lényege, alfája és omegája ugyanis az élő fellépés, a buli. Sőt, BULI.

Fotó: Barakonyi Szabolcs

Bármilyen tetszőleges helyszínű Gogol Bordello-koncerten mindenki fülig érő szájjal mosolyog, táncol, és barátian hátba vagdossa néha a mellette állót, függetlenül attól, ismeri-e, vagy sem. Az időpont és az időjárási körülmények sem számítanak, most például hiába van délután fél öt, hiába köszöntött be vasárnapra végleg a kánikula, a Sziget nagyszínpada előtt becsületesen végigBULIzzák a fiatalok a másfél órát. Egy Gogol Bordello-koncert sosem magányos elfoglaltság, ennek legszebb példája ezúttal az a circle pit, amely spontán módon alakul ki legelöl, és különös ismertetőjele, hogy egy becsületes circle pittől eltérően teljesen rendezett: szép, szabályos körben szépen, szabályosan futkároznak a résztvevők, csak kicsit lökdösve egymást, éppen hogy jelzésértékűen.

A British Sea Power dobosa becsukott szemmel üti éppen, a hegedűs a tengelye körül forog, a gitáros pedig önfeledten ugrál. Tőlük pár méterre, a színpad szélén a roadok nyugodtan cigarettáznak, a kontroll-hangmérnök időnként állítgat valami a potmétereken, a színpadmester pedig a brit indie-zenekar jól fésült menedzserével beszélget. Az utolsó szám legvégén tartanak, fentről úgy tűnik, hogy a Nagyszínpad délutáni gyér közönsége igencsak lelkes, de a ráadás már nem fér bele: a gitár még recseg, amikor a zenekar már levonul. Ha a gitáros nem is, a hangmérnök azért még kitartja egy ideig az utolsó akkordot.

Hangosítás a kritikusoknak

“Nem szól rosszul, bár ha az egyik hangszer néha hamis, elég nehéz mit csinálni” - mondja Molnár Károly, a Nagyszínpad vezető hangmérnöke, aki szerint a csütörtöki Chemical Brothers volt az idei fesztivál legjobban hangosított koncertje, amit a fesztivál műszaki vezetőjével hallgatott, miközben a Nagyszínpad előtti lefedettséget vizsgálták.

Hogy mégis mit csináltak, amiért sok évnyi fanyalgás és Sokol rádiós hasonlat után idén még a kritikusok is beleszédülnek a basszusokba és a tiszta magas hangokba? Nevet, hogy semmit, az idei frontrendszer, vagyis a színpad két oldalán felhúzott hangosítás még szerényebb is, mint tavaly.

Kelemen Anna nagy 30 Seconds to Mars-rajongó, vagy lehet, hogy nagyon szereti a Rekviem egy álomért, amiben az énekes, Jared Leto drogozik több szögből is felvéve. Az idejekorán megmilfült magyar celeb ugyanis a koncert előtt a Nagyszínpad mögött kukucskált és integetett, méretes magassarkújával és melleivel ki is lógott a rajongó tini közül. Pedig, ha Kelemen Anna Jared Letót szerette volna leszólítani, kicsivel könnyebb dolga lett volna egy hónappal ezelőtt, amikor a Volton lépett fel. Alacsonyabb volt a kordon, kisebb magassarkú is elég lett volna.

A zenekar most csak azért jött el, mert Amy Winehouse tragikus hirtelenséggel kiszállt az egész popbiszniszből, és aztán az életből is, így a 30 Seconds to Mars beugrott, hogy megnézhessük a tavalyi szigetes fellépés és az idei soproni koncert ismétlését. A különbség csak annyi, hogy a színész-rocksztár-frontember idén már nem hidrogéneztette ki a haját.

Másodszor járt a Szigeten a Kaiser Chiefs, így mi is másodszor készítettünk velük interjút. Most Nick Hodgson dobossal és Nick Baines billentyűssel beszélgettünk pár percet a koncertjük előtt nem sokkal, és legfőképp a lemezkiadásról esett szó.

A legutolsó, The Future Is Medieval című lemezetek nagyon rendhagyó módon került kiadásra. Kinek az ötlete volt?

Nick Hodgson: Ricky, az énekesünk és a barátai jöttek az ötlettel úgy egy évvel a megjelenés előtt. Az a terv még nem teljesen az volt, ami megvalósult végül, de valami hasonló. Volt egy évünk, hogy rendesen körbejárjuk és kidolgozzuk az egészet, és próbáltuk a legapróbb részletekig tökéletesíteni a koncepciót.

Fotók: Huszti István

Bevált végül?

N.H.: Pontos számokat nem tudok sajnos, de személy szerint nem is a számoktól várunk visszaigazolást.

Nick Baines: Sokkal fontosabb volt, hogy az a koncepció, amit kitaláltunk és megvalósítottunk hogyan jön be az embereknek. Bennem volt egy olyan üzenet is, amivel meg akartuk mutatni az embereknek, hogy a digitális formátum egy olyan formátum, amiért érdemes fizetni, mert hajlamosak azt hinni, hogy a digitális letöltés az ingyen van. Pedig ugyanúgy költség és idő, amíg elkészül egy esetleg csak digitális formátumban megjelenő lemez.

N.H.: Kicsit fel akartuk adni a leckét, hogy na, akkor ha letöltöd a lemezt, melyik verziót szerzed meg az internetről?

N.B.: Mellesleg az meg nagyon jó érzés, hogy sikerült valami újat csinálni, és az ötletünk, amit egy évig pofozgattunk most ott van az Interneten, és működik. Ez a legfontosabb, hogy valóban működik.

Kellemes közelmúltidézés vagy fiatalos frissesség? Ez volt a legnagyobb kérdése a Kaiser Chiefs második szigetes koncertjének. Mivel mindkettő megvolt, végül többet kaptunk, mint amire számíthattunk, ami azt bizonyítja, hogy a Kaiser Chiefs "saját jogán" is életképes zenekar, nemcsak jókor volt jó helyen.

Ha valaki 2005–2006-ban azt mondja, hogy a Kaiser Chiefs öt évvel később szinte nosztalgia-zenekar lesz, és a koncertje semmilyen szempontból nem érdekes, maximum azért, mert feleleveníti a "Franz Ferdinand és társai" korszakot, valószínűleg kinevetem. Pedig mondták ám, főleg azok, akik persze eleve ferde szemmel néztek erre az egész poszt-punk revival, táncparkettre csábító indie pop-rock stb. őrületre, meg rám is, hogy ezt bekajáltam.

Holott ezek a zenekarok első nekifutásra igenis jó (kiváló, nagyszerű, a nem kívánt rész törlendő) lemezeket készítettek, bennük volt az ígéret, hogy lehet ebből a dologból valami emlékezetesebb is, mint ami lett végül. Csak hát a többségük már másodikra, a legtovább kitartók pedig a harmadik-negyedik albumra elvesztek a teljes jellegtelenségben és ötlettelenségben, a korszellem, az igények is megváltoztak, a sors tulajdonképpen igazságot szolgáltatott, a tizenkettő egy tucat zene, amely legjobb pillanataiban is maximum igen kellemesnek volt mondható, a helyére került.

Ettől még a legjobb együttesek nevei megmaradhatnak az emlékezetünkben, nyilván nem akkora betűkkel, mint a Beatles, de egy Smithshez hasonló könnyes szemmel emlegetést el tudok képzelni húsz év múlva például a Franz Ferdinand, vagy az Interpol kapcsán. A Kaiser Chiefsről nem. Illetve a leedsi zenekar tegnapi második szigetes koncertje kicsit elbizonytalanított, de nem, mégsem, ahhoz jobb lemezeket kellene készíteniük, ezt már sajnos elbaltázták.

Isten tudja, mi vesz rá valakit arra, hogy a Szigeten sátorozzon. A fiatalság lehet a ludas, vagy a kalandvágy? Annyi biztos, hogy a Sziget ideje alatt a Szigeten való sátorozás a nyugodt, polgári jellegű pihenésre teljességgel alkalmatlan. Ennek ellenére évről évre tízezrek próbálkoznak a dologgal - sokan közülük visszaesőként - , több-kevesebb sikerrel. És, mint azt az életből ellesett példáink bizonyítják, még közöttük is vannak nyertesek, és vannak vesztesek.

Pénteken próbáltunk úgynevezett verbális módszerekkel utánajárni, ki mennyire tartja elfogadhatónak a sátorhelyet, amit kiválasztott magának. Az egyetlen értékelhető választ négy német hölgy adta, akik a sajátjukat egy 1-től 10-ig terjedő skálán 8-asnak ítélték, úgy, hogy egy forgalmas úttól egy méterre, egy budisortól további egy méterre sikerült helyet találniuk. A többi megkérdezett sajnos nem volt olyan állapotban, hogy nyilatkozni tudjon, úgyhogy egy idő után feladtuk a kérdezősködést, és magunk állítottuk össze a listát. Fogadják szeretettel.

1.

A Hilltop sátor közelében, a Nagyszínpadra vezető úttól kissé beljebb található ez a nyilván szolgálati jellegű sátor, amelynek érdekessége, hogy egy Coca Cola-automata tőszomszédágában sikerült felverni. Az italellátás így folyamatosan megoldott, és pozitívum az eső és a nap ellen védő fa is. De milyen érzés lehet éjszaka ötpercenként a nagy döndüléssel aláhulló üdítős dobozok hangjára ébredni?

A 2011-es Sziget utolsó előtti napján, azoknak akiknek nincs tizennyolc pluszos szalag a kezükön, és nőneműek (nem körülírva: tinilányok) nagy dilemmával szembesültek: hol nézzenek szépfiúkat, a metálszínpadon vagy a főszínpadon. Most ne kezdjünk el merengeni azon, hogy mi a szép, hiszen a rocksztár, már csak státuszából fakadóan is szép a lányoknak, onnantól kezdve pedig, hogy valakinek Marilyn Manson elbűvölő, teljesen lényegtelen a kérdés.

Amíg a Thirty Seconds To Mars andalgott, a brit Lostprophets náluk jóval keményebb, de szintén bugyinedvesítő zenével próbált hatás gyakorolni azokra, akik nem ismerik őket. Egy cirka kétezer fős kemény magon kívül sokan voltak ilyenek. A küldetés pedig éppen ezért nem is lehetett sikeres.

Fotó: Huszti István

A zenekar sok nehézséggel küszködött, és ezek közül nehéz eldönteni, hogy mi köszönhető saját maguknak. A számok között megdöbbentően sok üresjáratot hagytak, ami alatt a közönséggel is csak elvétve kommunikáltak. A technikus fejvesztve rohangáltak fel-alá, szóval lehetett valami technikai zűr is, de erről nem tudunk, és valljuk be, a közönség részeként nem is nagyon vagyunk rá kíváncsiak. Ahogy arra sem, hogy Ian Watkins énekes vajon miért volt ennyire enervált és erőtlen. Talán megfázás, azonban a koncertfelvételek tanulsága szerint máskor is inkább csak feszít, mint tombol. Persze álljon csak egyhelyben, ha pontosan énekel, de még csak ez sem volt igaz. A zenekar többi tagja, még csak-csak bemozdult az amúgy tényleg energikus, slágeres, punkot, metált, popot vegyítő zenére, de ők is inkább a hangszerüket figyelték és egymást.

"Rohadt életbe már, milyen sok pénzt húznak le az emberről napijegyért pedig engem csak a <tetszőleges sztárzenekar> érdekel, most nyomakodhatok béna fesztiválkörülmények közt, aztán többet fizetek, mintha egy patent kis stadionkocertre mennék." Ismerős gondolatok?

Nos, bár mintha ez a közönségben kevésbé csapódott volna még le, a panaszkodás már nem állja meg a helyét. Percdíjjal, csúcsidőben is egy alsó kategóriás stadionkoncertjegy áráért nézhetjük meg a minket érdeklő előadó másfél órás produkcióját - már amennyiben a Hatvannégy Magyar Vármegye Ifjúsági Mozgalom is úgy gondolja.

Fotó: Földi Imre

A péntek a Sziget metálszínpadán az innovatív zenekaroké volt. A másképpen gondolkodók között volt két olyan társaság, akik egy-egy stílust határoztak meg úgy, hogy a mai napig egyéni, amit csinálnak. Persze ez jobban igaz a Deftones zenéjére, mint a Hauntedéra. A két koncert is megfelelően árnyalta a képet.

A Haunted a svéd, dallamos metálból indult el, majd érkezett az egyszerű felfogású, de még mindig nagyon tömör groove-metálhoz. A koncert alatt ezek közül az előzőt is megvillantották, és bár talán néhányan fintoroghattak, hogy már megint valami önismétlő metalcore-koncerten vannak, nekik tudniuk kell, hogy ezek a zenészek ott voltak a stílus lefektetésénél, sőt lényegében ők maguk szülték meg azt azzal, hogy a legjobb svéd metállemezt adták ki Slaughter of the Soul címmel 1995-ben, amire ma is hivatkozik mindenki. Az At The Gates két tagjáról beszélünk, a Björler-testvérekről.

The Haunted

A Haunted minden egyes számát össze lehet párosítani egy-egy másik zenekar munkájával, de szerencsére képesek ezeket a hatásokat kellően magukévá tenni. Végre a metálszínpad is megemberelte magát, és úgy mutatta meg a zenekart, ahogy kell: mintha ólmot öntöttek volna a fülünkbe. A kissé furcsán mozgó Peter Dolving énekes bizonyára valami zöld színű növénytől volt ennyire belassult, és nem is nagyon erőltette a kommunikációt, bár a koncert végére ő is felpörgött, ahogy a közönség is. Az emberek nagyon szellősen álltak, de az első sorok biztatás nélkül is csináltak circle pitet, és a számok között is maguktól emelték a metálvillát. Nem közismert zenekar a Haunted, és nem kell nagy jóstehetség hozzá, hogy megállapítsuk, nem is lesz az. Csinálják a legtöbbször belassított thrash-re emlékeztető zenéjüket, és ha valaki vevő rá, örülnek neki, de mindenekelőtt az látszik, hogy élvezik, nekik ez az életük. Végső soron ez a lényeg, nem? (dj)

A nagyszínpad péntek kora esti programjában két brit rockzenekar kapott helyet, de nagyjából ennyiben ki is merült köztük a hasonlóság, a British Sea Power és a Skunk Anansie ugyanis víz és tűz, föld és ég. A közönség az egyiket udvarias tapssal bocsátotta útjára, a másikat szó szerint alig akarta elengedni.

Milyen zenét játszhat hat teljesen átlagos külsejű, fehér bőrű brit fiatal? Természetesen teljesen átlagos brit gitárzenét. A British Sea Power helyzetét tovább rontja, hogy érzelmes gitárzenében utazik, amely ennek megfelelően végig középtempós vagy még lassabb. Mintha direkt vigyáznának arra, hogy komponálás közben ne kerüljön semmi szélsőség a dalokba, amelyek ily módon nem bántóan rosszak, de nem is annyira jók, hogy érdemes legyen megjegyezni azokat. Vannak szép dallamaik, az egyik rövid instrumentális rész végén az óóó-zás egy kis Arcade Fire-i katarzis érzést is elhoz, de a fentiek szellemében gyorsan abba is hagyják, nehogy túlzásnak érezzük.

British Sea Power

Tipikus brit sikertörténet a BSP-é. A zenekar megalakulása óta a lábai előtt hever az angolszász sajtó, néha a legjobb koncertzenekarnak titulálja, és a lemezeiket sem hajlandó alázni, igaz, ma már legalább magasztalni sem. Mindezzel az égvilágon semmi baj nincs, leszámítva azt az apróságot, hogy a British Sea Power a Sziget nagyszínpadán lépett fel, holott a minden ócskaságot ezrével megnéző külföldieket sem érdekelte, nemhogy a magyarokat. Gyakorlatilag lézengtek a hatalmas küzdőtéren, a néhány száz összegyűlt ember többsége is már a Skunk Anansie miatt jött. Hozzám hasonlóan valószínűleg az itt megjelent maroknyi rajongó is a Do You Like Rock Music? című BSP-albumot kedveli a leginkább, mert főleg az erről elhangzó számokra indult be némi mozgás, különben mindenki békésen bámult ki a fejéből.

Aztán váratlanul, a koncert végén, elszabadult a pokol. Az egyik gitáros a színpadi díszletként funkcionáló cserepes növényt kezdte tologatni ide-oda, ezután lement a közönség közé kicsit azonosulni, a másik gitáros először a hátán pengette a hangszerét, ami elég bénának tűnt, majd feldobta a magasba, a csúcsponton pedig az énekes fejen állt. Talán fura, de a maga módján ez egy szimpatikus kis társaság, viszont nem vágyom rá, hogy valaha újra lássam őket élőben.

Ha már a Good Charlotte koncertje nem tetszett nekünk, azért a zenekar gitárosával, a lelkes Billy Martinnal sikerült beszélgetni pár percet, ő indította a beszélgetést, az időjárással.

Fotók: Barakonyi Szabolcs

Ez egy remek nap a fesztiválozáshoz, ti hogy érzitek magatokat? Jó az idő, se nem túl meleg, se nem túl hideg, nem esik az eső, de nem is éget a nap, minden tökéletes.

Szél sincs.

Pontosan, sokan is vannak, ha jól láttam, minden nagyon klappol. Tegnap szelesebb volt, nem?

Inkább hideg. Itt voltatok?

Tegnap érkeztünk, a fesztiválon nem voltunk kint, csak kicsit meglepett, mikor kiszálltunk a buszból, hogy sütött a nap, de nem volt meleg. Voltunk már Budapesten, de sosem úgy, hogy lett volna szabad napunk.

Most szétnéztetek?

Igen, nagyon tetszik, a legjobb az az oroszlános híd, az valami rohadt jól néz ki, meg úgy körülötte minden, csak nézel körbe és ámulsz. Ráadásul mindegy is, melyik oldalán állsz, mindkét végéről jól néz ki.

Maradt még meg valami az előző látogatásaitokból?

Tegnap pont beszélgettünk róla a többiekkel. A koncerthelyszín, hogy hogy nézett ki, meg a backstage, az megvan. De a nevére a helynek nem emlékszem sajnos. Bárcsak mondhatnám, hogy más is megmaradt, meg hogy erre meg arra emlékszem, de nem. Semmire.

A lassan 15 éve alapított New York-i Interpol jó kis koncertet adott a Sziget első napján a Nagyszínpadon. Nyilván belefér egy-két szájhúzás erről is és arról is, de azért ez az amerikai indie-csapat becsülettel állta a sarat. A koncert előtt kaptunk pár percet Sam Fogarino dobossal.

Nemrég olvastam valahol egy interjút, amelyben arról beszéltek veletek, milyen érdekes, hogy nem olyan erős a sajtótok, mint sok más zenekarnak. Ehhez képest most itt vagytok Európa egyik legnagyobb fesztiválján, ráadásul nagyszínpados fellépőkként.

Fotók: Barakonyi Szabolcs

Persze marha jó, de egyébként nem hiszem, hogy ez valóban számítana egy nap végén. A lényeg az, hogy eléred-e a közönségedet. Hogy ez nagyszínpadon sikerül-e, vagy sem, más kérdés. Nyilván jobb így, hiszen csak jelent valamit, hogy kiemelt fellépők vagyunk. De igazából nem ez a legfontosabb.

Egyébként változott a hozzáállásotok a dolgokhoz azóta, hogy így komolyabbra fordultak a dolgok?

A kezdetektől fogva szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Elég nagyszabású koncerteket tudtunk összehozni mindig is. Az egyetlen, amikor valóban mellékszereplők voltunk, az a U2-val közös fellépésünk. Ők azért egy elég nagyléptékű zenekar. Szóval szerencsések voltunk mindig. A legjobban talán úgy válaszolhatnék a kérdésedre, hogy olyan, mintha valami burokban élnénk. Sosem számított igazán, hogy mit mondanak rólunk, legyen az negatív, vagy bármi. Ez mind inkább arról szól, hogy kihez jutunk el és ők, hogy érzik magukat ettől.

A Sziget első napján lehetőségünk nyílt szemügyre venni, hogy mire szórakoznak a tinik/fiatalok most, és mire szórakoztak a kilencvenes években, már ha punkra vágytak. Markáns különbségeket találunk, és talán nem túlzás kijelenteni, hogy akkor jóval eredetibb zenekarok nőttek ki a semmiből, mint az ezredforduló után. A Rise Against és a Suicidal Tendencies koncertjéről beszélünk most.

Rise Against

Első látásra összehasonlíthatatlan a két zenekar. A Suicidal a punk és a hardcore mellett bőven használ metál és funk hatásokat, a Rise Against meg legfeljebb a hardcore dühét próbálja magába építeni, de azt is inkább csak külsőségekben és a politikus mondanivalóval. Mégis: a koncertek közönségén látszott, hogy míg a Rise Against nagyrészt a baseball sapkás, vagy belőtt hajú tiniknek játszott, a Suicidal a náluk tíz-, esetleg húsz évvel öregebbeknek, akik persze magukból kikelve buliztak.

Kétségtelen, hogy az idei Sziget nagyrészt a nulladik napon fellépő Prince-ről szól. A legendás zenész két és fél órás koncertet adott a fesztiválon, ami mellé két estére is lefoglalta az A38 Hajót, hátha kedve lesz még klubban is zenélgetni egyet. Ha újabb bulit nem is láthattunk tőle, azért okozott még meglepetéseket a fesztiválnak, ugyanis szerdán az Európa Színpadon megnézte barátjának, Ana Mourának a fellépését. Most biztos mindenki arra kíváncsi, hogy normál látogatóként tette-e ezt, de erről csak annyit tudunk, hogy nem, volt némi dolguk a szervezőknek a művész úrral.

Erre hivatkozva a fesztivál sajtósai felhívják a figyelmet, hogy érdemes a nagyszínpadok mellett csemegézni az egyéb színpadok és sátrak műsorából. Csütörtökön például a már említett Európa Színpadon lép fel egy finn “intézmény”, korosztályának legsikeresebb zenésze, Ismo Alanko, és ajánlják még a Nagy Utcaszínház helyszínét, ahol a német Pan.Optikum társulat produkcióját élvezhetjük.

Mikkey Dee-re, a Motörhead görög származású, svéd dobosára elcsépeltek már minden létező jelzőt, amit egy rockdobosra el lehet, csak azt nem nagyon írja le senki, mennyire közvetlen, jó fej csávó, aki imád zenélni, a fiával focizni a kert végében és a sportkocsi-kollekcióját tutujgatni, már amikor nem melózik éppen. A zenekar szerda délutáni Sziget-bulija előtt egy órával esett be Budapestre Svédországból, és szinte csak arra volt ideje, hogy egy kis Snus-t tömjön a szájába, ami egyfajta füstnélküli dohénytermék, amit az ember a felső ajka mögé tol be, amitől olyan feje lesz, mint egy inverz szájú Keresztapának.

Jó ez a Snus?

Nem tudok róla leszokni, de legalább nem cigaretta és nem bagó, amitől köpköd az ember. Elvan vele az ember.

Van neked olyanod, hogy szabadidő?

Nem sok, de akad. Nézd, 1986 óta tulajdonképpen folyamatosan turnézok minden évben, és általában évente veszek fel egy lemezt. Ez így volt a King Diamonddal, és így van a Motörheadben is, egy év kihagyés volt a turnét tekintve, az 1989-es, amikor 11 hónapon át vettünk fel egy kibaszott lemezt, az Up from the Ashes-t Don Dokkennel. Na, akkor nem turnéztam, de nem volt olyan nap, amikor nem szerettem volna inkább úton lenni. Fura ez, mert fárasztó a turnézás, nem is mindenki bírja idegrendszerrel, de engem úgy látszik, erre raktak össze. A Motörheaddel évi 200 koncert is belefér, doboltam már törött csuklóval és lábbal is, komolyan.

De ha éppen nem turnézol, akkor mit csinálsz? Otthon is dobolsz?

Nem, olyankor nem foglalkozom a zenével, tudod, a Volvo-gyárból sem úgy megy haza a csávó, hogy otthon autókat szereljen össze hobbiból. A fiaimmal vagyok, amennyit csak lehet, és intézem a házammal kapcsolatos dolgokat, mert hihetetlen mennyi szarság felgyűlik, míg az ember nincs otthon. Aztán ott vannak az autóim, meg a haverok is, szóval el tudom én tölteni az időt, hidd el.

A nagyobbik fiad úgy tudom, focizik. Ügyes gyerek?

Igen az, nem tőlem örökölte. Egy svéd elitklubban játszik, a korosztályos csapat egyik legjobbja. Amikor múltkor Magyarországon játszottunk, a Hegyalján, majdnem lekéstem a bulit, mert a fiam a korosztályos válogatottban játszott, és nem hagytam volna a ki a meccsét semmi pénzért. És ha már foci, nemsokára jön a svéd-magyar meccs, az mindig fasza szokott lenni.