Hiába nem volt idén Quimby, Kiscsillag, meg Pál Utcai Fiúk sem, azért a SZIN szervezői nélkülük is összehozták, hogy a nagyszínpad előtt legyen szombat este a legmagasabb az egy négyzetméterre jutó BTK-s lányok száma az egész országban. Elég volt ehhez a Hiperkarmát, a PASO-t, na meg persze a 30Y-t egymás után szervezni. Utóbbi együttes frontembere jól meg is érezte ezt, úgyhogy csak abban a fél órában, amíg hallottam őket, vagy tízszer mondta el, hogy mennyire király a SZIN, a közönség és persze Szeged. Unalmas is volt egy idő után, de a zenéjük még inkább.

Hasonló volt a helyzet a Pepsi Színpadon is, csak ott azok a fiatalok gyülekeztek, akik valamiért azt képzelik, hogy a Road és a Depresszió jó zenekarok. Ment is az ugrálás az utóbbira rendesen, bár ahhoz képest, hogy az este folyamán hány helyen hallottam tinilányoktól, hogy „juj, mindjárt kezdődik a Depi”, nem is voltak olyan baromi sokan kíváncsiak rájuk, mint azt képzeltem. Az a néhány száz ember viszont tényleg jól szórakozott, amit a zenekar is igyekezett meghálálni: a vége felé valami össznépi együtténeklést próbáltak összehozni az előttük fellépő többi együttes énekesének segítségével, de végül csak a Blind Myself frontembere mászott fel melléjük, és még neki is olyan halk volt a mikrofonja, hogy szinte hallani sem lehetett.

Mintegy hetvenezren szórakoztak a hazai nyári fesztiválszezon hagyományos záró rendezvényén, a vasárnap hajnalban véget ért Szegedi Ifjúsági Napokon. A 69600 vendég közül 4800-an sátoroztak az Újszegedi Partfürdőn, és szép számmal akadtak olyanok is, akik a kemping üdülőiben vagy valamelyik közeli szállodában, panzióban laktak.

A szerdán elkezdődött, több évtizedes múltú hazai fesztivál hét helyszínén százötven fellépő szórakoztatta a vendégeket. Az augusztus végén szokatlan kánikula ellenére a délutáni programok közül komoly tömegeket vonzott a Nemjuci és a Hiperkarma. Megtelt a nagyszínpad előtti rét az Edda, a fúziós reggae műfaját megteremtő jamaikai Diana King, a 30Y, valamint az R'n'B, hiphop és elektropop keverékével Szegeden is sikert arató amerikai Kelis koncertjére.

Napról napra emelkedik a látogatók száma a SZIN-en, ezt már csütörtökön is érzékelni lehetett, péntekre azonban már teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy ha marad ez az ütem, akkor az utolsó estén néhol tényleg komoly sorokat kell átvészelni majd egy-egy sörért. A hőség persze továbbra is tombol, így a délutáni koncerteknek szinte esélyük sincsen komolyabb tömegeket összeverbuválni, bár azért amikor Nagy Feróék belekezdtek a mindenki által ismert Beatrice-számokba, akkor azért megindultak az emberek a nagyszínpad felé.

Ránézésre a fesztivál eddigi legnagyobb nézőszámú koncertjét egyértelműen az Edda adta, akiket igazán szerettem volna szétcikizni, a helyzet azonban az, hogy nem nagyon van hol belekötni abba, amit csináltak. Persze az Edda olyan, amilyen, Pataky Drága Véreim Attila pedig mintha önmaga paródiája lenne, mégis, egy csomó ember csődült a nagyszínpadhoz, mert hallani akarta a régi slágereket. Ezt pedig a zenekar szállította is, mégpedig úgy, hogy ennyi feltett kezet, ekkora ugrálást és együtténeklést több éves viszonylatban is rég láttam magyar fellépő koncertjén a Partfürdőn. A zenei újságíró rémálma ez, amikor bebizonyosodik, hogy még a 18-24 éves korosztálynak is nagyobb igénye van 2011-ben egy ilyen fesztiválon az Ünnep, a Kör, vagy a Kölyköd voltam című számokra, mint valami aktuális és tényleg jó fellépőre, azon viszont egyszerűen nem lehet fintorogni, amikor több ezer ember önfeledten bulizik valamire. Igazán nagy szemétség lenne most ezért a közönséget vagy épp a zenekart hibáztatni, maradjunk hát annyiban, hogy az Edda nagy bulit csinált a SZIN-en. Egyedül csak aztán bántam, hogy Attila, a „közönség szeretete által harminc éve kitüntetett rocksztár”, amíg hallgattam őket, nem nyomott valami nagyobb monológot a frankhitelesek védelmében, az idegenekkel átélt kalandjait sem részletezte, és nem küldött el a picsába senkit a közönségből sem. Szóval, a mostanában jellemző erős formájához képest nem volt túl szórakoztató jelenség, bár, azt azért leszögezte, hogy ők legalább nem adóztatják a közönséget, csak teszik a dolgukat és zenélnek. Igazán jó fejek.

Ahogyan arra számítani lehetett, csütörtökön már láthatóan többen voltak a SZIN-en, mint az első napon, nyilván nem mindegy, mennyi szabadságot vesz ki az ember. A mindenki által csak nagyszínpadnak nevezett SZIN Színpadon ezen a napon a tavaly egy kifejezetten jó bemutatkozó lemezzel feltűnő Bin-Jip, a Boroskóla című számukkal a „mindig van lejjebb”-tételt tökéletesen igazoló Vad Fruttik, a pár éve a SZIN-nek külön dalt is író Magna Cum Laude, végül pedig a Simple Plan helyett a New York-i Wheatus lépett fel, akiktől mindenki csak a Teenage Dirtbag című számot ismeri, sokan azt is csak rásegítéssel.

Képek a SZIN első és második napjáról

Pedig akár készíthették volna ezek a csávók az elmúlt tíz év összes tinifilm-slágerét, semmivel sem lenne rosszabb a világ, ha így történt volna. Brendan B. Brown énekes-gitáros, aki egyébként, ha jól emlékszem, valami egész más néven mutatkozott be a színpadon, egyszerűen arra született, hogy ilyeneket énekeljen. Hiába vannak nekik a Teenage Dirtbagnél húzósabb, keményebbnek szánt dalaik is, egyszerűen bármit játszanak ezzel a hanggal, máris látja az ember maga előtt Freddie Prinze Jr.-t, Jason Biggst, vagy a gimis filmek bármelyik éppen aktuális sztárját, amint a suli legmenőbb csaja miatt bánkódik, miközben nem veszi észre, hogy a szomszéd lány az igazi. Pedig egyébként nem rossz zenészekről van itt szó, az említett énekes még vagy négy egyéb hangszínen is képes énekelni, bele is élik magukat a buliba, szeretik a közönséget, még öniróniájuk is van, sőt, ha akkora potenciális slágert, mint az említett, nem is tudnak még egyet felmutatni, azért vannak nekik dúdolható számaik, amik némi hátszéllel lehetnének akár ismertebbek is. Csakhogy pechére a Wheatus az első lemeze után összebalhézott a kiadójával, így idő előtt kiestek a bizniszből, nem kaptak újabb filmeket a zenéjükhöz, így mára nagyjából annyi maradt nekik, hogy ha tízpercenként bemondják a koncert közben, hogy lesz majd mindjárt a Teenage Dirtbag is, akkor pár százan azért talán végignézik a koncertet.

Szerdán megkezdődött a nyári fesztiválszezon végét jelentő Szegedi Ifjúsági Napok, ami majdnem minden évben remek szórakozást biztosít már kora tavasztól, hiszen kacarászva lehet találgatni kocsmai és egyéb beszélgetések tucatjaiban, hogy a főfellépőknek leszervezett, és hatalmas világsztárként beharangozott zenekarokról ki és mikor hallott utoljára, hány éves volt legutóbbi slágerük idején a kilencvenes években, vagy, hogy egyáltalán, kik ők és mit csinálnak ott a plakáton. Sőt, különböző szempontok alapján akár versenyeztethetjük is őket, hogy vajon melyik a leglejártabb mindközül.

Képek a SZIN első és második napjáról

Idén erre sajnos jóval kevesebb lehetőség adódott: márciusban már arról cikkezett a Délmagyarország, hogy nagy a csend a fesztivál körül, és még április kellős közepén is azt találgatták a város fiataljai, egyáltalán lesz-e idén SZIN. Ennek hátterében politikai kavarás áll, amibe most jobb nem belemenni, a lényeg annyi, hogy nagyjából fél év alatt kétszer is vezetőváltás történt a fesztivál tulajdonosa, a Szegedi Ifjúsági Ház élén, aminek eredményeként csúszott a szervezés, így már a nyár elején jártunk, amikor kiderült, kiken röhöghetünk idén.

A Szegedi Ifjúsági Napok két szó köré épül idén is: környezetvédelem és élhetőség. Az előbbi a szokásos repoharas, zöld sátras, civil mozgalmas vonal, ami valószínűleg ismét programot szolgáltat a fesztiválozóknak a délutáni koncertekig, az utóbbi pedig annyit tesz, hogy a SZIN nagyon barátságos környezetben van, kevés az esély a tömegiszonyra, és nem kell fél órákat sétálni egyik színpadtól a másikig.

Fotó: Kelemen Zoltán Gergely

A program is leginkább a helyiekre, illetve a koncertekkel annyira nem törődő, de jót bulizni akaró egyetemistákra van tekintettel. Ez annyit tesz, hogy a fellépők többségének ismerős a neve, de az esetek többségében egyetlen daluk létezik, amit mindenki ismer. Ez bőven elég is arra, hogy a ráadásban eljátsszák majd, elénekelje mindenki, és lehet is menni tovább fürdőzni. Ilyen a második napon fellépő Wheatus, aminek természetesen csak a vicces Teenage Dirtbagjét szokás ismerni, azt viszont bárki kívülről fújja, aki végignézte a Losert akár egyszer is. A jamaikai Diana King valamivel komolyabb attrakció, hiszen ő a Shy Guy-jal, és a I Say A Little Prayerrel is tarolt, igaz ez utóbbi valójában egy Aretha Franklin-dal, csak a feldolgozásra ujjat feltartva is lehet táncolni.

Országos utcazene-mozgalom vezeti be az idei Szegedi Ifjúsági Napokat, melyet augusztus 24. és 28. között rendeznek meg az Újszegedi Partfürdőn. A szervezők azt kérik a fesztivál rajongóitól, hogy kedvenc terükön, vízpartjukon, utcájukban vagy akár egy buszmegállóban énekeljék el a Magna Cum Laude Színezd újra! című dalát, a produkciót rögzítsék videóra és küldjék be. A felvételekből készítik el majd a SZIN-himnusz 2011-es verzióját.