1998-ban megjelent egy eladdig ismeretlen festmény a Christie's árverésén New Yorkban, melynek eredetéről, alkotójáról és értékéről azóta is vérre menő viták folynak a megfelelő körökben. Bár az árverésen egy 19. századi ismeretlen német művész alkotásaként viszonylag alacsony áron, úgy 6 millió forintnyi összegért kelt el, nem sokkal később sokkal izgalmasabb dolgokat kezdtek el mondani róla: azt, hogy a kép jóval régebbről, 1500 körülről származik, festője pedig maga Leonardo da Vinci.
Ha ez igaz, és a „La Bella Principessa” néven emlegetett portré valóban egy ismeretlen Leonardo, akkor az értéke józan becslések szerint jelenleg 100 millió fontot, nagyjából 45 milliárd forintot ér. Egész sok szakértő osztja ezt a véleményt, eszerint a legvalószínűbb, hogy a haját az 1490-es évek milánói frizuradivatja szerint viselő fiatal lány a milánói herceg Ludovico Sforza lánya, akinek a férje később Leonardo mecénása lett.
Ehhez képest most egy radikálisan új, és sokkal kevésbé nemesi személyt azonosítanak a szép hercegnőként: Sallyt a boltoni Co-opból, vagyis egy hetvenes évekbeli eladólányt Angliából.
A nagy leleplező ráadásul azt mondja, hogy ő maga festette a képet. Szavainak az ad némi hitelt, hogy ő Shaun Greenhalgh, az egyik leghíresebb angol hamisító. Állítása szerint a La Bella Principessát 1978-ban festette, modellje egy bolti elárusító volt, akiről annyit árult még el, hogy hétköznapi pozíciójához képest eléggé fennhordta az orrát, és előszeretettel parancsolgatott mindenkinek.
Greenhalgh korábban négy évet ült képhamisítás miatt, a Leonardo-képről való verzióját a most megjelenő könyvében írta meg. Eszerint a hitelesség kedvéért 16. századi vászonra, különleges pigmenteket használva festett, a képet 90 fokkal elfordítva, hogy a végeredmény jobban imitálja a balkezes Leonardo ecsetkezelését.
Amellett, hogy bejelentésével magát leplezi le, ezzel teljes hülyét csinál a képet korábban alapos vizsgálatnak alávető műértőkből is — talán ez is szerepet játszhat abban, hogy most nagyon nem akarnak hinni neki. Szerintük a hamisító hamiskodik, amikor hamisítványt hamukázik. Oké, ez már maga a hazug paradoxona a műkincspiacra adaptálva, úgyhogy mantrázzuk Arisztotelésszel, nehogy végképp összezavarodjunk:
Hamis arról, ami van, azt mondani, hogy nincs, és ami nincs, arról azt mondani, hogy van; igaz pedig arról, ami van, azt mondani, hogy van, és arról, ami nincs, azt mondani, hogy nincs.
Na de akkor most Sally vagy Sforza?