Tekla
9 °C
16 °C
Mindeközben ma
új poszt érkezett, kattintson a megtekintéshez!
  • Hiánypótló cikket közöl a The Cut: megkérdeztek tíz embert arról, hogy mit vettek fel aznap, amikor az amerikai Vogue rettegett főszerkesztőjével, Anna Wintourral találkoztak. (Róla mintázták Meryl Streep karakterét Az ördög Pradát viselben.) Ez általában a legutolsó lépés ahhoz, hogy bekerüljenek a laphoz, ekkorra már 5-6 körön túl vannak a jelentkezők.

    Az írást némileg árnyalja, hogy a megszólalók mindannyian bekerültek a Vogue csapatába, vagyis a divatbakik ellenére felvették őket. Az egyik jelentkező tiszta feketében ment, biztos, ami biztos, de kiderült, hogy Wintour utálja ezt a színt. Egy másik kölcsönt vett fel, hogy kifizethesse a ruhát, amiben interjúzni ment, egy harmadik meg feleslegesen foglalkozott a színösszeállítással, mert a fenséges főszerkesztő egyszer sem vette le a napszemüvegét a beszélgetésük alatt. A sztorikat itt lehet elolvasni.

  • Már persze amennyiben magyar város volt Fiume (Rijeka) az 1910-es években, és nem olasz vagy horvát. Ekkor és itt játszódik ugyanis Benedek Szabolcs A fiumei cápa regénye. Olvasónapló, 2. rész.

    Nemrég fejeztem be, ideális nyári olvasmány lett volna, pláne az Adrián. Ha idén nyáron eljutottam volna az Adriára. Ha idén nyáron lett volna időm olvasni. Na jó, utóbbi még csak-csak akadt.

    Benedek Szabolcstól eddig a Focialista forradalom volt a kedvencem, de már nem. A Fiumei cápa eleve az elevenembe talált a helyszínválasztással: régi nagy szerelmese vagyok az adriai latin városikreknek, Triesztnek és Fiuménak, de olyasféle szerelem ez, mint Don Quijote-é Dulcinea iránt: hogy igazából nem is ismerem a szerelem tárgyát. Fiuméban egyszer jártam, természetesen már jócskán Rijeka volt, 11 éves voltam, a szomszédos Opatijában nyaraltunk (életem első találkozása a nudizmus kultúrájával és a szoftpornó magazinok világával), onnan mentünk be egy napra. Ez eggyel több egyébként, mint ahányszor Triesztben, amely mellett csak elsuhantunk hajnalonként-éjszakánt fáradt turistakonvojok tagjaként. Ennyit a helyszínválasztásról.

    A történet az 1910-es években játszódik, egy budapesti hírlapíró fiumei kalandjait meséli el, roppantul valós környezetben, nagyon jól megrajzolt karakterek jól ívelő története a könyv. A fikció annyira valóságosnak hat, hogy ha nem lenne benne a legnagyobb természeti csapás, az összes többi eleme abszolút hihető a történetnek, pláne az utolsó bekezdés. A könyv egyetlen hiányossága egy térkép a korabeli Fiuméról (nekem, de én térképbolond vagyok), hogy még inkább el tudjuk helyezni a történetet.

  • Kérdezhetné az ember, mikor meglátja Ilhan Ünal Guinness-rekordot érő játékát, de aztán rögtön utána valószínűleg már azt mondja, hogy 

    kit érdekel, tök menő!!!

    Mert hát tényleg az, a méretektől eltekintve tök ugyanúgy néz ki és mindenre képes, amire az eredeti, 1989-ben megjelent Game Boy képes volt (leszámítva persze, hogy ez tutira nem fér be a zsebünkbe).

    A belsejében a kazetták befogadására szolgáló kibelezett Game Boy-on kívül egy Raspberry Pi is található, Ilhan pedig arra is kitért, hogy a nagy Game Boy testedzésnek sem utolsó, ugyanis nem olyan könnyű lenyomni a gombokat, meg hát persze az egész kezünkre szükség van hozzá az ujjaink helyett.

  • Puerto Ricóra alaposan rájár a rúd. A Maria hurrikán hatalmas pusztítást végzett a szigeten, épp tízezreket próbálnak evakuálni az ország északi területén, ahol az áradás nyomán gátszakadás fenyeget. Akadozik a telefonhálózat is, ezekről mind írtunk reggeli hírünkben.

    Én viszont a pokolra jutok, mert a katasztrófa képei között rátaláltam ezekre a fotókra, és elengedtem egy mosolyt is, mielőtt átgondoltam a helyzet komolyságát.

    A Reuters fotóriportere figyelt fel rá, hogy a környék egyik épen marad adótornya körül összegyűlnek a helyiek, és a telefonjaikat a torony felé fordítva próbálnak térerőt vadászni. Eszembe jutott róla a World Press Photo 2014-es győztes képe.