Tekla
9 °C
16 °C
Mindeközben ma
új poszt érkezett, kattintson a megtekintéshez!
  • Már persze amennyiben magyar város volt Fiume (Rijeka) az 1910-es években, és nem olasz vagy horvát. Ekkor és itt játszódik ugyanis Benedek Szabolcs A fiumei cápa regénye. Olvasónapló, 2. rész.

    Nemrég fejeztem be, ideális nyári olvasmány lett volna, pláne az Adrián. Ha idén nyáron eljutottam volna az Adriára. Ha idén nyáron lett volna időm olvasni. Na jó, utóbbi még csak-csak akadt.

    Benedek Szabolcstól eddig a Focialista forradalom volt a kedvencem, de már nem. A Fiumei cápa eleve az elevenembe talált a helyszínválasztással: régi nagy szerelmese vagyok az adriai latin városikreknek, Triesztnek és Fiuménak, de olyasféle szerelem ez, mint Don Quijote-é Dulcinea iránt: hogy igazából nem is ismerem a szerelem tárgyát. Fiuméban egyszer jártam, természetesen már jócskán Rijeka volt, 11 éves voltam, a szomszédos Opatijában nyaraltunk (életem első találkozása a nudizmus kultúrájával és a szoftpornó magazinok világával), onnan mentünk be egy napra. Ez eggyel több egyébként, mint ahányszor Triesztben, amely mellett csak elsuhantunk hajnalonként-éjszakánt fáradt turistakonvojok tagjaként. Ennyit a helyszínválasztásról.

    A történet az 1910-es években játszódik, egy budapesti hírlapíró fiumei kalandjait meséli el, roppantul valós környezetben, nagyon jól megrajzolt karakterek jól ívelő története a könyv. A fikció annyira valóságosnak hat, hogy ha nem lenne benne a legnagyobb természeti csapás, az összes többi eleme abszolút hihető a történetnek, pláne az utolsó bekezdés. A könyv egyetlen hiányossága egy térkép a korabeli Fiuméról (nekem, de én térképbolond vagyok), hogy még inkább el tudjuk helyezni a történetet.

  • Kérdezhetné az ember, mikor meglátja Ilhan Ünal Guinness-rekordot érő játékát, de aztán rögtön utána valószínűleg már azt mondja, hogy 

    kit érdekel, tök menő!!!

    Mert hát tényleg az, a méretektől eltekintve tök ugyanúgy néz ki és mindenre képes, amire az eredeti, 1989-ben megjelent Game Boy képes volt (leszámítva persze, hogy ez tutira nem fér be a zsebünkbe).

    A belsejében a kazetták befogadására szolgáló kibelezett Game Boy-on kívül egy Raspberry Pi is található, Ilhan pedig arra is kitért, hogy a nagy Game Boy testedzésnek sem utolsó, ugyanis nem olyan könnyű lenyomni a gombokat, meg hát persze az egész kezünkre szükség van hozzá az ujjaink helyett.

  • Puerto Ricóra alaposan rájár a rúd. A Maria hurrikán hatalmas pusztítást végzett a szigeten, épp tízezreket próbálnak evakuálni az ország északi területén, ahol az áradás nyomán gátszakadás fenyeget. Akadozik a telefonhálózat is, ezekről mind írtunk reggeli hírünkben.

    Én viszont a pokolra jutok, mert a katasztrófa képei között rátaláltam ezekre a fotókra, és elengedtem egy mosolyt is, mielőtt átgondoltam a helyzet komolyságát.

    A Reuters fotóriportere figyelt fel rá, hogy a környék egyik épen marad adótornya körül összegyűlnek a helyiek, és a telefonjaikat a torony felé fordítva próbálnak térerőt vadászni. Eszembe jutott róla a World Press Photo 2014-es győztes képe.

  • Meg arról, hogy milyen volt a The Toors első koncertje három lány előtt.

    Meg arról, hogy milyenek voltak a nagymamával ellopott nyarak.

    Meg arról, hogy mitől volt legendás a legendás szilvalekvár negyvenkilencben.

    Meg arról, hogy milyen visszamenni oda, ahol az ember született, de ahonnan az ember eljött, el kellett jönnie, nem azért, mert valami hatalmas kihívásokat látott maga előtt, bár persze azért is, hanem azért, mert ott már nem lehetett lenni, nem lehetett maradni, mert érezte, hogy ennél csak valami jobb lehet.

    És még ki tudja, miről.

    Olvasónaplót csinálok ma, egy-egy Mindeközben-posztban mesélem el, milyen könyveket olvasok vagy olvastam a közelmúltban. Grecsó Krisztián új könyvével kezdem, amit tegnap kezdtem el, miután előrendeltem, majd az előrendelésnek köszönhetően két nappal a bemutató után kaptam meg, Harminc év napsütés a címe, és az első pár tíz oldal után úgy érzi az ember, hogy a Megyek utánad és részben a Mellettem elférsz werkkönyvét olvassa, hogy akkor tessék, innen jöttek a regények, innen hoztam magammal mindet, csak ki kellett csomagolnom, amikor letelepedtem az új életemben, és belaktam nagyjából kényelmessé, és rájöttem ebben a nagyjából kényelmesben, hogy valami hiányzik abból a világból, amit el kellett hagyni, de mégis veled jött. Meg aztán arra még, hogy bár minden ilyen werk olyan lenne, mint ez, magával ragadó, lendületes, olvasmányos (még ha az első fejezete minden fontossága ellenére is nehezen indul, túl móriczosnak érzi az ember).

    Biztos egy nagy adag személyes érintettség miatt is, párhuzamos sorsok meg ilyesmi, de ez a könyv, ahogy a Grecsó-életmű úgy általában, nagyon eltalált. Remélem, nemcsak az első fele - bár egy könyv felénél már nagyon nem lehet tévedni.