Jövő csütörtökön ugyanis a Balaton, a Müller Péter Sziámi And Friends, Menyhárt Jenő, Másik János, Kamondy Ágnes és az Orkesztra Luna, Bárdos Deák Ági és Farkas Zoltán, Kenderesi Gabi, a Halk zenekar, az ef Zámbó Happy Dead Band, a Flash, a Lopunk, Erdős Virág, Hegyi Zoltán és barátai (Sexepil), a Lidérc, Szemző Tibor, valamint a Malacka és a Tahó is fellép. Csodás névsor, borzasztóan lehetne neki örülni, ha nem tudnánk, mi az apropója.

Ugyanis ez egy jótékonysági este lesz, a Talpra, Magyar (Péter)! cím még azt is elárulja, hogy a majdnem tucatnyi bandában, köztük csaknem harminc évig az Európa Kiadóban is doboló Magyar Péter támogatását szolgálja. A zenész ugyanis, ahogy a szervezők elmondták az MTI-nek, „h osszú, költséges, viszontagságos, de reménykeltő gyógykezelésnek néz elébe a közeljövőben”. Szóval jó zenék+segítség egy rászorulónak, ezért érdemes elmenni.

Addig is, ahogy mondani szokás, kedvcsinálóként: zene.

Dylan McDermott és Dermot Mulroney mindketten hollywoodi színésznek, mindketten ötven körüliek, mindketten elég jóképűek és elég sok híres filmben játszottak. De valahogy egyikük sem tudott megkapaszkodni az A ligában, talán ennek is köszönhető, hogy évtizedek óta összekeverik őket a nézők és a filmes újságírók is. (Ki tudja, az is lehet, hogy még a producerek is.) Dermot Mulroney amúgy az Álljon meg a nászmenet!-ben volt Julia Roberts szerelme, Dylan McDermott meg a Támadás a Fehér Ház ellenben játszott. Vagy fordítva. De most végre együtt láthatjuk őket, egy új sorozatban, az L.A. to Vegas-ban, amiben két rivális pilótát alakítanak. Ha ez bejön, sosem keverjük össze többé őket! 

De bezzeg egy kilogramm. Vagy kettő, vagy ki tudja mennyi. Nádas Pétertől a Világló részletek igazán súlyos könyv, nemcsak szimbolikusan, hanem fizikai valójában, a térből jelentős darabot szakít ki, és észrevehető mértékben terheli a gravitációs mezőt is. Olvasónapló, 4. rész.

Nádas Péter eddig nem igazán talált meg, a Péterek közül Esterházytól szinte mindent olvastam, bár persze a Harmoniát csak úgy, mint valószínűleg olvasótársaim 99 százaléka, esetleges fellapozva random oldalakat. Erre most az első érdemi találkozásom Nádassal egy akkora könyv (1300 oldal, két kötet), ami terjedelmében bőven megugorja azt az emlékeim szerint bő 700 oldalt. Mit lehet ezzel kezdeni, lehet ezt regényként olvasni, vagy ezt is bele-belelapozva érdemes? – ezen gondolkodtam azon az estén, amikor egy Johnny Firpo társaságában olvasni kezdtem.

Nos, ezt csak regényként lehet. Hihetetlen összefüggő, szerves, sűrű szövete van a könyvnek, borzasztó erős odafigyelést igénylő apró részletekkel, szegény Firpóm ott melegedett meg az asztalon, szinte érintetlenül. Amikor megvásárlás után hazavittem, nem hittem volna, hogy messze nem a tömege miatt gondolok rá úgy, mint súlyos könyvre. Családtörténet és országtörténet, szomorú tabló egy (több) szomorú korszakról, egy szomorú országról, erről itt, vagyis egy ország folyton szomorúvá váló állapotairól. 

Nyáron kezdtem olvasni, mert akkor volt rá időm, de ez az a könyv, amit ősszel kell kézbe venni. Most például, pont most.

Álomszerű ébresztést kapott több kaliforniai tévénéző csütörtök reggel: Orange megyében sok háztartásban megszakadt a tévéadás, és vészriasztás mellett valaki zavarodottan arról kezdett el beszélni, hogy az űrprogramnál felvették a kapcsolatot a földönkívüliekkel, és a kormány már régóta tudott róluk, csak eltitkolta az egészet, továbbá az idegenek nem annak, aminek látszanak, szóval elég nagy baj van. 

De nem ez volt az egyetlen bizarr üzenet, ami adásba került: volt egy olyan is, amin valaki földöntúli hangon közölte, hogy szörnyen erőszakos időszak elé nézünk.

Az érintett Cox és a Spectrum szoláltató is megerősítette, hogy tényleg adásba kerültek az üzenetek, de egyelőre fogalmuk sincs, mi történhetett, valószínűleg valaki csúnyán megszívatta őket.

Az ufós üzenet egyébként korábban elhangzott már, csak nem a tévében. A Coast to Coast rádióadó egyik 1997-es műsorából származik:  éppen az összeesküvés-elméletekről volt szó, amikor fogadtak egy hívást egy férfitől, aki azt állította magáról, hogy az ufóhívő körökben legendás 51-es körzetben dolgozott, majd ledarálta a fentieket, aztán megszakadt a vonal. 

A hazai hokiliga péntek esti meccsén a MAC az eddig veretlen Ferencvárost fogadta. Nyertek is 6-1-re, amivel már nincs veretlen a bajnokságban, de nem ez volt a meccsben a legérdekesebb. Hanem ez a jelenet: akkora bodicsekkel állította meg a finn Tuominen a MAC-os Terbócsot, hogy az szó szerint kirepült a pályáról, a palánkon át a kispadra esett.

Frissítés: Ami az attrakció különlegessége, hogy (mint arra Jégkorongblog-szerző D. Gromov aka Gazda Albert felhívta a figyelmem), a palánkra, sőt, palánkon túl lökött Terbócs épp gólpasszt adott, ugyanis repülés előtt-közben letette a korongot a mögötte jövő Klempának, aki továbbvitte a végül góllal zárult akciót).

A most már Erstének hívott hokiligában a MAC ezzel a győzelmével pontszámban beérte a Fradit, és hármas holtverseny van az élen, mivel hozzájuk hasonlóan a Miskolc is 12 pontos, a kilenc csapatos mezőnyben negyedik, 9 ponttal az Újpest.

Hiánypótló cikket közöl a The Cut: megkérdeztek tíz embert arról, hogy mit vettek fel aznap, amikor az amerikai Vogue rettegett főszerkesztőjével, Anna Wintourral találkoztak. (Róla mintázták Meryl Streep karakterét Az ördög Pradát viselben.) Ez általában a legutolsó lépés ahhoz, hogy bekerüljenek a laphoz, ekkorra már 5-6 körön túl vannak a jelentkezők.

Az írást némileg árnyalja, hogy a megszólalók mindannyian bekerültek a Vogue csapatába, vagyis a divatbakik ellenére felvették őket. Az egyik jelentkező tiszta feketében ment, biztos, ami biztos, de kiderült, hogy Wintour utálja ezt a színt. Egy másik kölcsönt vett fel, hogy kifizethesse a ruhát, amiben interjúzni ment, egy harmadik meg feleslegesen foglalkozott a színösszeállítással, mert a fenséges főszerkesztő egyszer sem vette le a napszemüvegét a beszélgetésük alatt. A sztorikat itt lehet elolvasni.

Már persze amennyiben magyar város volt Fiume (Rijeka) az 1910-es években, és nem olasz vagy horvát. Ekkor és itt játszódik ugyanis Benedek Szabolcs A fiumei cápa regénye. Olvasónapló, 2. rész.

Nemrég fejeztem be, ideális nyári olvasmány lett volna, pláne az Adrián. Ha idén nyáron eljutottam volna az Adriára. Ha idén nyáron lett volna időm olvasni. Na jó, utóbbi még csak-csak akadt.

Benedek Szabolcstól eddig a Focialista forradalom volt a kedvencem, de már nem. A Fiumei cápa eleve az elevenembe talált a helyszínválasztással: régi nagy szerelmese vagyok az adriai latin városikreknek, Triesztnek és Fiuménak, de olyasféle szerelem ez, mint Don Quijote-é Dulcinea iránt: hogy igazából nem is ismerem a szerelem tárgyát. Fiuméban egyszer jártam, természetesen már jócskán Rijeka volt, 11 éves voltam, a szomszédos Opatijában nyaraltunk (életem első találkozása a nudizmus kultúrájával és a szoftpornó magazinok világával), onnan mentünk be egy napra. Ez eggyel több egyébként, mint ahányszor Triesztben, amely mellett csak elsuhantunk hajnalonként-éjszakánt fáradt turistakonvojok tagjaként. Ennyit a helyszínválasztásról.

A történet az 1910-es években játszódik, egy budapesti hírlapíró fiumei kalandjait meséli el, roppantul valós környezetben, nagyon jól megrajzolt karakterek jól ívelő története a könyv. A fikció annyira valóságosnak hat, hogy ha nem lenne benne a legnagyobb természeti csapás, az összes többi eleme abszolút hihető a történetnek, pláne az utolsó bekezdés. A könyv egyetlen hiányossága egy térkép a korabeli Fiuméról (nekem, de én térképbolond vagyok), hogy még inkább el tudjuk helyezni a történetet.

Kérdezhetné az ember, mikor meglátja Ilhan Ünal Guinness-rekordot érő játékát, de aztán rögtön utána valószínűleg már azt mondja, hogy 

Mert hát tényleg az, a méretektől eltekintve tök ugyanúgy néz ki és mindenre képes, amire az eredeti, 1989-ben megjelent Game Boy képes volt (leszámítva persze, hogy ez tutira nem fér be a zsebünkbe).

A belsejében a kazetták befogadására szolgáló kibelezett Game Boy-on kívül egy Raspberry Pi is található, Ilhan pedig arra is kitért, hogy a nagy Game Boy testedzésnek sem utolsó, ugyanis nem olyan könnyű lenyomni a gombokat, meg hát persze az egész kezünkre szükség van hozzá az ujjaink helyett.

Fotó: Alvin Baez / Reuters

Puerto Ricóra alaposan rájár a rúd. A Maria hurrikán hatalmas pusztítást végzett a szigeten, épp tízezreket próbálnak evakuálni az ország északi területén, ahol az áradás nyomán gátszakadás fenyeget. Akadozik a telefonhálózat is, ezekről mind írtunk reggeli hírünkben.

Én viszont a pokolra jutok, mert a katasztrófa képei között rátaláltam ezekre a fotókra, és elengedtem egy mosolyt is, mielőtt átgondoltam a helyzet komolyságát.

A Reuters fotóriportere figyelt fel rá, hogy a környék egyik épen marad adótornya körül összegyűlnek a helyiek, és a telefonjaikat a torony felé fordítva próbálnak térerőt vadászni. Eszembe jutott róla a World Press Photo 2014-es győztes képe.

Fotó: Alvin Baez / Reuters

Fotó: Alvin Baez / Reuters

Meg arról, hogy milyen volt a The Toors első koncertje három lány előtt.

Meg arról, hogy milyenek voltak a nagymamával ellopott nyarak.

Meg arról, hogy mitől volt legendás a legendás szilvalekvár negyvenkilencben.

Meg arról, hogy milyen visszamenni oda, ahol az ember született, de ahonnan az ember eljött, el kellett jönnie, nem azért, mert valami hatalmas kihívásokat látott maga előtt, bár persze azért is, hanem azért, mert ott már nem lehetett lenni, nem lehetett maradni, mert érezte, hogy ennél csak valami jobb lehet.

És még ki tudja, miről.

Olvasónaplót csinálok ma, egy-egy Mindeközben-posztban mesélem el, milyen könyveket olvasok vagy olvastam a közelmúltban. Grecsó Krisztián új könyvével kezdem, amit tegnap óta olvasok, miután előrendeltem, majd az előrendelésnek köszönhetően két nappal a bemutató után kaptam meg. Harminc év napsütés a címe, és az első pár tíz oldal után arra gondoltam, hogy a Megyek utánad és részben a Mellettem elférsz werkkönyvét olvassa, hogy akkor tessék, innen jöttek a regények, innen hoztam magammal mindet, csak ki kellett csomagolnom, amikor letelepedtem az új életemben, és belaktam nagyjából kényelmessé, és rájöttem ebben a nagyjából kényelmesben, hogy valami hiányzik abból a világból, amit el kellett hagyni, de mégis velem jött. Meg aztán arra még, hogy bár minden ilyen werk olyan lenne, mint ez, magával ragadó, lendületes, olvasmányos (még ha az első fejezete minden fontossága ellenére is nehezen indul, túl móriczosnak érzi az ember, mármint ha az az ember én vagyok).

Biztos egy nagy adag személyes érintettség miatt is, párhuzamos sorsok meg ilyesmi, de ez a könyv, ahogy a Grecsó-életmű úgy általában, nagyon eltalált. Remélem, nemcsak az első fele – bár egy könyv felénél már nagyon nem lehet tévedni. (Mondjuk a Megyek utánadnak épp az utolsó bekezdése volt, ami rontott az élvezetem értékén.)

Tehette fel a kérdést több ezer szaúdi középiskolás a héten, miután az ENSZ-ről szóló résznél a szervezet alapokmányát aláíró Fejszál király mellett ott ült Luke Skywalker mestere is.

A képen persze (meglepő módon) eredetileg nem volt rajta Yoda, Abdullah al-Shehri, vagy művésznevén Shaweesh tette rá, aki egy a popkultúrát a történelemmel mixelő sorozat keretében készítette el a képet.

A művész a New York Times-nak elmondta, a sorozat elkészítéséhez akkor jött az ötlet, mikor a sok háborúról és szenvedésről szóló kép után egyszer talált egy olyan fotót, amin Anvar Szadat, volt egyiptomi elnök találkozik Mickey egérrel egy disneyland-i látogatás során.

Később bukkant rá a Fejszál királyról készített képre, amiről rögtön Yoda jutott eszébe, hiszen mindketten intelligensek, mindkettejüket szerették, emellett pedig Yoda ugyanolyan színű, mint a szaúdi zászló.

Fotó: Shaweesh / edgeofarabia.com

Azt ő se tudja, hogy hogy került bele a könyvekbe, de valószínűleg egyszerűen csak senki nem vette észre, hogy ez nem az eredeti kép, erre enged következtetni az is, hogy csütörtökön a szaúdi oktatási miniszter nyilvánosan bocsánatot kért és visszahívatta az összes hibásan kiadott példányt.

(New York Times)