Egykori törzsvendégek mécsesekkel, mi egy személyes történettel búcsúzunk Wichmann Tamástól
A Wichmann kocsma legendás pultosa, mindenki Pistája osztotta meg Facebookon azt a képet, amin látható, hogy estére mécsesek lepték el a kocsma művészbejáróját, a konyhába és a Wichmann család lakásához vezető bejárat előtti részt.
A kocsma 32 éven át volt Tamás második műszakjainak helyszíne, amikor a nappal megtartott edzések után elindult bevásárolni, hogy estére fel legyen töltve a pult, és készen álljon a konyha. Innen egy átlagos napon is futószalagon jöttek ki a legendás rántotthúsos szendvicsek, de a csókosok tudták, hogy ha vacsoraidőben sétált arra az ember, leeshetett valami más is, ha éppen egy törzsvendég kérésére lefőzte valamelyik legendás ételét, a Tamás-szeletet, vagy egy sűrű vadast.
Kapcsolatom akkor kezdődött a kocsmával, amikor a bulinegyed elburjánzása előtt az egész környéken annyi hely volt, hogy akkor is meg tudnám számolni egy kezemen, ha pocsék asztalos lennék. Én a Fészek Apáthy-termének klímáját tartottam szinten a pult mögött, Pista pedig jött át műszak után, ahogy mindenki oda jött, amikor bezárt, mert akkoriban nem volt a Fészekben olyan, hogy záróra, még névlegesen sem. Jártunk egymáshoz, mert kihez jártunk volna, ha már így összejöttünk?
A Wichmann volt a törzshelyem. Természetesen a legszarabb helyet találtam meg minden egyes alkalommal az ácsorgásra (bazsikámbazdmegneideálljlégyszibazdmeg), merthogy kocsmában utálok ülni. Ülök eleget a dob vagy a számítógép mögött, ráadásul a pultozás is hozzászoktatott az ácsorgáshoz éjszaka, úgyhogy inni én biztos, hogy állva fogok. Ráadásul pont ott álltam, ahonnan Tamást lehetett látni a konyhában, és bár néha bebólintott a fáradtságtól, mindig volt ereje kijönni, és köszönni, köszönteni az ismeretlen csodálókat.
Mert a pultnál ácsorogva, amikor nem a barátokkal gyülekeztünk, megfordult velem a nemzetközi nehézzenei színtér krémje, akik csillogó szemmel ájuldoztak Tamás vendégszeretetéről, és az obskúrus pálinkáról, ami egy ízben lemarta a pult furnérlapjáról a barna festéket, amikor magyarázás közben felborítottam a hatodikat.
Mindenkit megragadott Tamás élettörténete, és miközben egy percet se láttak egyetlen versenyéből, a mai napig emlegetik minden részletét, amit elmeséltem. Mire eljutottunk oda, hogy koccintsunk vele, már tudták, hogy egy olyan életmű az övé, aminek súlya van, ahogy annak is aminek a közepén vagyunk. Egy ismeretlen városban, egy cégér nélküli kocsmában iszunk egy legendával.
Talán a legkedvesebb történetem a sok közül, amikor a Mastodon dobosa, és turnémenedzserük Tim Moss volt a vendégem a budapesti koncertjük előtti napon. Miután megvacsoráztunk a Rosensteinben, és lehúztunk egy pálinkát távozás előtt, mondták, hogy tekintettel a másnapi koncertre, ők most visszamennének a hotelbe. Erősködtem, hogy van egy hely, amit látniuk kell, és mivel Timmel turnéztam már, és sokszor éjszakáztunk, tudta, hogy bár elájulnának, minimum megsértenének, de ami rosszabb, kihagynának valamit, amit nem szeretnének. Taxiba ültünk, hogy egy záróitalra benézünk. A helyet szokásos hétköznapi állapotban találtunk, ahogy benéztünk. Aztán beléptünk a jelzés nélküli ajtón, és Pistát haladó szintre kapcsolva találtam, mert az ritka volt, hogy köszönéskor töltsön rögtön. Töltött. Tamás közben a hátsó asztalnál gitározta azt a dalt, ami az utolsó dal volt, amit nagymamám énekelt nekem, hogy mások vittek rossz utakra engem.
Az egy italból lett sok, vagy három lemezre elegendő dalt hallottunk Tamástól, közben készült pár szendvics, koccintottunk, és nem először és utoljára a tökrészeg zenekar egy üveg pálinkával meg egy akkora élménnyel távozott, ami még a másnapi interjúkat is belengte, és mindig feljöttek a későbbi találkozásokkor.
Nehezen elengedtük a helyet, most pedig Tamást. Vége az utolsó mérkőzésnek, és a műszakoknak. Tamás pihenhet, mi pedig megyünk tovább egy kicsit árvábban, mint eddig.