18

Csak felnőtteknek

A következő oldal tartalma a kiskorúakra káros lehet. Ha korlátozná a korhatáros tartalmak elérését a gépén, használjon szűrőprogramot!

Az oldal tartalma az Mttv. által rögzített besorolás szerinti V. vagy VI. kategóriába tartozik.

Húsz éve volt a srebrenicai mészárlás

2015.07.11. 12:30 Módosítva: 2015-07-11 13:41:50
Hogyan történhetett meg Srebrenica? Hogyan voltak képesek a boszniai szerb halálosztagok néhány nap alatt több mint nyolcezer embert kivégezni egy ENSZ-bázis közvetlen szomszédságában? Egyáltalán, hogyan és miért kerülhetett a nyugati hatalmak által „biztonságos zónának” kinevezett Srebrenica a boszniai szerb hadsereg kezére? A legújabb történeti kutatások szerint az, ami Srebrenicában történt, korántsem volt annyira meglepő és váratlan a nyugati nagyhatalmak számára, mint ahogyan eddig állították: sokkal inkább egy tudatos stratégia része volt a védett enklávék feladása a békéért cserébe.

Abban nagyjából mindenki egyetért, hogy az ami Srebrenicában történt a második világháború utáni Európa legdurvább tömeggyilkossága volt. Abban azonban, hogy a több, mint 8000 muszlim férfi és fiú kivégzését és tömegsírba temetését – ami hozzávetőlegesen olyan, mintha Nyergesújfalu teljes lakosságát lemészárolták volna – lehet-e népirtásnak nevezni, és hogy a boszniai szerb politikai és katonai vezetésen kívül kiknek a felelőssége, hogy mindez megtörténhetett, máig nincs egyetértés. Pedig ez utóbbi kérdés korántsem egyértelmű: a Guardian egy cikke szerint Srebrenica szerb kézre kerülése a nyugati nagyhatalmak, Nagy-Britannia, Amerika és Franciaország tudatos stratégiájának része volt, és az azt követő események sem voltak számukra annyira váratlanok és sokkolóak, ahogy azt akkor állították. (Fotó: Stringer / Reuters)

A srebrenicaiak szenvedése nem 1995. július 11-én, a város elfoglalásakor kezdődött. A boszniai szerb csapatok Ratko Mladics (a képen balra) vezetésével és a szerbiai kormányfő, Szlobodan Milosevics támogatásával az 1992-es boszniai függetlenségi népszavazás után kezdtek szisztematikus etnikai tisztogatásba a boszniai szerb területek bosnyákok lakta településein. A céljuk az volt, hogy a szerb többségű területeken írmagja se maradjon a bosnyákoknak, a módszerük pedig az, hogy miután elfoglaltak egy-egy települést, a muszlimok házait felgyújtották, porig rombolták, a lakosokat pedig vagy deportálták, vagy bebörtönözték, vagy megölték. Srebrenicát és a körülötte fekvő bosnyák falvakat a háború kezdete óta folyamatosan támadták. Egy jelentés szerint a háború első három hónapjában 296 falvat tettek a semmivel egyenlővé Srebrenica körül a boszniai szerb csapatok, és eközben 70 ezer embert telepítettek ki, és több mint háromezret öltek meg. (Fotó: Reuters)

Akik tudtak, a még nem lerombolt bosnyák városokba menekültek a hadsereg kegyetlensége elől. Srebrenica lakossága ezért egy-két év alatt kilenc ezerről 42 ezerre duzzadt. A városban már kezdetektől ostromállapotok uralkodtak: a legtöbb menekült az utcán, mindenféle fedezék nélkül húzta meg magát, miközben folyamatos volt szerbek tüzérségi támadása, alig volt víz és áramot is csak a házilag buherált generátorok termeltek. Az emberek éheztek, mindennapos volt az erőszak, virágzott a prostitúció és a fekete piac. 1993-ban Srebrenicában járt az ENSZ jugoszláviai békefenntartóinak (UNPROFOR) vezetője, a francia Philippe Morillon és egy lakossági gyűlésen azt mondta, nem kell aggódni, a város az ENSZ védelme alatt áll és az ENSZ sosem fogja cserben hagyni a srebrenicaiakat. (Fotó: Odd Andersen / AFP)

A nyugati hatalmak azonban nem csak Srebrenica reménytelen helyzetét ismerték. Egy korábban az ICTY-nek dolgozó francia újságírónő, illetve több nyilvánosságra került dokumentum szerint azzal is tisztában voltak, hogy a boszniai szerbek 1995 márciusában kiadták a 7-es számú katonai direktívát, amely elrendelte a boszniai muszlimok “végleges eltávolítását” a biztonságos zónákból. Azt is tudták, hogy Mladics kijelentette a boszniai szerb parlamentnek: “arra törekszem, hogy teljesen eltüntessem őket”, a boszniai szerbek politikai vezetője, Radovan Karadzsics pedig azt mondta, hogy térdig fog állni a vér Srebrenicában, ha egyszer elfoglalja a hadsereg. (Fotó: Stringer / Reuters)

A nyugatiak békekötéshez kitalált Bosznia és Hercegovina térképe folyamatosan alakult a háború alatt. 1993-ban az ENSZ biztonsági tanácsa kiadott egy határozatot, amely szerint a szerbek nem tarthattak volna meg semmilyen olyan területet, amit etnikai tisztogatással szereztek meg. Ettől a tervtől a befolyásos államok alkotta “Kontakt-csoport” néhány hónap jelentősen eltért, és egy olyan térképpel állt elő, amely a három, boszniai muszlimokkal túlzsúfolt biztonságos zónát szerb irányítás alá helyezte volna. Hamar világossá vált, hogy ebbe a szerbek nem fognak belemenni, csak akkor, ha a területen így vagy úgy, de nem maradnak muszlimok. (Fotó: Damir Sagolj / Reuters)

Ebben az időben az amerikaiak egyre többször hangoztatták a Kontakt-csoport megbeszélésein, hogy a biztonságos zónák védhetetlenek, és egyébként is egy olyan bonyolult helyzetben vannak, ami jelentősen megnehezíti egy békéhez vezető térkép kialakítását. “Van egy utolsó kártyánk. Ha az ember egyezségre akar jutni egy chicagói maffia főnökkel, akkor eleget kell adnia ahhoz, hogy a maffiafőnök biztosan betartsa a szerződés rá vonatkozó részét. Ugyanez a helyzet Miloseviccsel” – mondta egy megbeszélésen Robert Frasure, az Kontakt-csoport amerikai tárgyalója. Ezt az érvelést a britek és franciák is átvették, és egyre több tárgyaláson vetették fel, hogy a biztonságos zónák fenntarthatatlanok, az ott állomásozó ENSZ katonák veszélyben vannak, ezért vagy erősítést kell küldeni, vagy vissza kell őket hívni onnan, hogy légicsapásokkal lehessen védekezni a szerbek ellen. A srebrenicai ENSZ-állományt egyébként fokozatosan csökkentették: ha egy katona szabadságra ment, többet nem térhetett vissza Srebrenicába. A légicsapások pedig hamar kikerültek a lehetséges opciók közül, mivel a szerb hadsereg egy légicsapásra válaszul túszul ejtett 400 békefenntartót. Egy nappal később, 1995 májusában egy amerikai határozatban határozatlan időre felfüggeszették a NATO légicsapásokat. (Fotó: AFP)

“Az üzenet világos volt: a biztonságos enklávéknak nincs jövője” – emlékezett vissza erre az időszakra a bosnyák kormány kabinetfőnöke, Mirza Hajrics. A bosnyák elnök, Ilja Izetbegovics már 1993 őszén jelezte a srebrenicai vezetőknek, hogy a város feladása lehet a béke ára, de a városvezetők hallani sem akartak erről. 1995 áprilisában aztán Izetbegovics Tuzlába hívatta a srebrenicai katonai parancsnokokat és megtiltotta nekik, hogy visszatérjenek. Izetbegovics azt mondta nekik, hogy a biztonságos terület védelme mostantól a nemzetközi közösség felelőssége. (Fotó: Joe Klamar / AFP)

1995 júniusától a boszniai szerb csapatok szinte ellenállás nélkül vették be Srebrenicát. A városban élőknek alig volt fegyvere, a hadsereg helyi vezetőit Tuzlában tartotta Izetbegovics, a holland békefenntartók parancsnoka, Thom Karremans pedig hiába kért a NATO-tól sürgősen légicsapásokat, végül csak július 11-én érkezett két NATO-gép. Addigra Karadzsics a kezdeti sikereken felbuzdulva még 1500 katonát küldött a térségbe, a légicsapások pedig két bombázás után leálltak, mert a szerbek a nemzetközi túszok – főként francia ENSZ-katonák – megölésével fenyegettek. Több hivatalos dokumentum és egymástól független forrás szerint az USA és a britek is tisztában voltak a szerb offenzíva részleteivel, de nem szóltak a srebrenicai holland ENSZ-kontingensnek. (Fotó: Stringer / Reuters)

Húsz évvel ezelőtt július 11-én Mladics és a boszniai szerb hadsereg katonái dicsőségesen mosolyogva vonultak végig Srebrenica utcáin. A békefenntartók vezetője pertut ivott Mladiccsal, majd leültek megtárgyalni, mi legyen a civil lakosság sorsa. Azt beszélték, meg hogy a boszniai szerb hadsereg buszokkal gondoskodik a civilek bosnyák területekre szállításáról. Ehhez az ENSZ 30 ezer liter benzint is biztosított Mladicséknak, akik később arra használták fel az üzemanyagot, hogy a kivégzőosztagok elé szállítsák a férfiakat és fiúkat, illetve ezzel a benzinnel töltötték meg a tömegsírokat kiásó munkaképeket. (Fotó: Damir Sagolj / Reuters)

A város elfoglalása utáni napokban tízezrével menekültek el az emberek a katonák elől. Az ENSZ potocari bázisa előtt 20-25 ezer ember gyűlt össze, mindannyian a bázisra szerettek volna bejutni, a holland katonák azonban néhány ezer ember beengedése után kijelentették, hogy a bázis megtelt. Potocari körül katasztrófa helyzet alakult ki, az emberek víz és élelem nélkül, teljes pánikban álltak a forró júliusi napon. Közben a boszniai szerb hadsereg megkezdte a menekültek elszállítását, de a buszokra csak nőket és gyerekeket tettek fel, a férfiakat és nagyobb fiúkat külön területeken gyűjtötték. A potocariban állomásozó holland ENSZ parancsnokok már július 12-én este tudtak róla, hogy csak nők és gyerekek érkeznek meg a menekülteknek kijelölt helyre Kladanj-ba. A holland ENSZ katonák azonban nem csak ez ügyben nem tettek semmit. Mladics katonái a menekültek összegyűjtése közben már Potocariban elkezdték agyonlőni férfiakat, több nőt és kislányt megerőszakoltak, és egy szemtanú szerint egy síró csecsemő torkát is elvágták. Az ENSZ katonák az attrocitások közül sokat tétlenül végignéztek. (Fotó: Joe Klamar / AFP)

A srebrenicai mészárlás nagyon kevés túlélője közül az egyik, Mevludin Oric így számolt be a történtekről: “A földre vetettem magam, az unokaöcsém megrázkódott, és meghalt a hátamon. Amikor a mi csoportunk kivégzését befejezték, tovább álltak a fegyveresek. Folyamatosan hozták az újabb és újabb férficsoportokat. Hallottam, ahogy sírnak és könyörögnek, de a katonák folytatták a kivégzést. Így ment egész nap”. Mevludin egy időre elvesztette az eszméletét, és amikor felébredt, már este volt. “Az unkaöcsém holtteste még mindig rajtam feküdt. Levettem a szememről a kötést és láttam, hogy világít a sírokat ásó buldózerek lámpája. A katonák már fáradtak és részegek voltak, és a sérülteket kínozták. Megkérdették tőlük, hogy életben vannak-e, és ha azt mondták igen, lőttek. Aztán végre sötét lett. Lelöktem magamról az unokaöcsém holttestét és felálltam. Mindenhol, ameddig a szem ellátott holttestek voltak. Sírni kezdtem, nem tudtam viszatartani”. (Fotó: Elvis Barukcic / AFP)

A 8372 eltűnt személy közül eddig körülbelül 7100-nak a holttestét sikerült azonosítani a tömegsírokban talált maradványokból. A mészárlás után a boszniai szerbek katonai vezetése elrendelte a tömegsírok kinyitását és a testek elszórtabb újratemetését, hogy így próbálják elrejteni, ami történt. A sírnyitást és az újratemetést buldózerekkel végezték, ezért sok holttest a darabjaira hullot és különböző sírokba került. “Mi vagyunk az első generáció az egész emberi civilizáció történetében, amely újra kiásott sírokat és szétszórta a holttesteket. Ilyet még soha senki nem csinált” – mondta Amor Masovics, a srebrenicában eltűntek azonosításáért felelős intézmény vezetője. Olyan holttest is volt, aminek a darabjait öt különböző helyen találták meg, egymástól több mint 30 kilométer távolságra (Fotó: Damir Sagolj / Reuters)

Ha a kutatócsoportok új csontokat találnak az sokszor úgy ad megnyugvást egy családnak, hogy egy másiktól elveszi. Ha ugyanis olyan maradványokat találnak, akik egy már azonosított és újra eltemetett férfihoz tartoznak, a családnak el kell döntenie, hogy újra kinyitja a sírt és belehelyezi az új maradványokat, vagy a közös sírba helyezik a csontokat. A családok többsége az előbbi megoldást választja még akkor is, ha ezt a procedúrát akár többször is meg kell ismételni. (Fotó: Antonio Bronic / Reuters)