Ilona és Maddelena, a gyűlölt prolik

Mostanában divat őket okolni mindenért. A melegítős, szakadt dzsekis, bamba kreténeket melírozott hajjal és fülbevalóval, akik odaszaratják a pitbulljukat a bezárt videotéka mellé, aztán elmennek lökdösődni meg másokat hibáztatni a kocsma elé. Amíg meg nem jön a rommá sminkelt, kiélt, hízásnak induló, tetőtől talpig olcsó hamisítványokban közlekedő műkörmös csajuk, hogy visítozva leszúrja őket valami elhanyagolható probléma miatt. Ja, és hogy hol a gyerek már megint.

Könnyű őket kifigurázni, országonként külön gúnynevük is van: a white trash (fehér szemét), a beauf, a chav vagy épp a proli leginkább rájuk vonatkozik. Külön műsorok készülnek arra, hogy a legszerencsétlenebbjeik ciki életvitelén szórakozzon mindenki, aki olvasott már életében újságot. Egy ideje pedig a leszakadt, generációk óta alacsonyan képzett városi fehérek a bűnbakok már a rasszizmusért, a populizmusért, a bezárkózásért, a jósműsorokért, a közel sem innovatív kisvállalkozásokért, az összeesküvés-elméletekért, a béna popszámokért. Ők a Trump-szavazók, Le Pen hívei, a brexit lelkes támogatói, az agyatlan, etnikai alapú hazafiak, szóval szinte minden baj okozói.

Pedig ez inkább sima hülyeség – bármennyire is kényelmes magyarázat lenne az elitnek –, az említett problémák ugyanis jóval összetettebbek. Ráadásul a felsorolt gondok jó részénél semmi értelme sincs külön kezelni a „fehér prolikat”. Nem mintha egyébként bármikor különösebben sok értelme lenne nagy, hasonlóan gondolkozó társadalmi osztályokban gondolkozni. Alapjáraton ugyanazok a meghatározó problémáik, mint leegyszerűsítve általában a szegényebb embereknek: nincs elég pénzük, kiábrándítóak a gyerekeik felzárkózási lehetőségei, ingerszegény az elérhető környezet, azt se tudják, hogy mit nem tudnak, rossz az egészségük, és hasonlók.

Sandra Mehl az otthona környékén, Montepellier egyik szegény, Gély nevű lakótelepi részén kezdte el 2015-től fotózni Ilonát és Maddelenát, a proli testvérpárt. Ilona akkor 12 éves volt, húga egy évvel fiatalabb. 80 négyzetméteres, négyszobás lakásukban éltek munkanélküli szüleikkel (akik külön szobában alszanak), a nagybátyjukkal, öt kutyájukkal, négy macskájukkal és a család nagy mennyiségű gagyi amerikás dísztárgyával. Meglehet, Magyarországon azzal, hogy mindehhez még van áramuk, tévéjük meg turmixgépük, már rögtön a vagyoni középosztályba katapultálnák magukat, még akkor is, ha a lakást jó eséllyel csak bérlik. De a fejlődő Montpellier-ben elég csórónak számítanak.

Ne maradjon le semmiről!