Történtek érdekes dolgok, amikre addig nem figyeltek

Önmagához képest is rendhagyó aukcióra készül a nemrég indult Contempo Auctions, amit a Neon Galériát vezető Tóth Árpád indított el tavaly, hogy felhívja a figyelmet a XX.század második felének izgalmas alkotóira, és kevésbé kanonizált, de fontos műveire, valamint platformot teremtsen egy mostanában felbukkanó, új vásárlói és eladói rétegnek. 

A Contempo első árverése tavaly decemberben volt. A másodikkal együtt a koncept artot, fotómunkákat, valamint grafikákat helyezte a középpontba.  indkét aukció sikeres volt, és a művek többsége gazdára talált, a harmadik aukción most mégis csavart egyet a koncepción, és a XX. század második feléből válogatott műveket. Ennek a fő oka, hogy nem szerette volna, ha a Contempo bekerül egy szűk skatulyába. A mostani aukción döntő többségben festmények szerepelnek, és akár az előző két alkalommal, itt sincs felhígítva az árverésen szereplő munkák listája, hanem egy erősen szelektált, szűk válogatás állt össze. Ez a szemlélet egyébként szembe megy azzal a gyakorlattal, hogy minden létező művet megpróbálnak eladni, ami elérhető. A válogatásnál szempont volt az is, hogy olyan művek adják az aukció anyagát, amelyekre van érdeklődés, és ne kerüljenek be olyan darabok, amiket akár egy műteremben is bármikor meg lehet venni. 

Ezért is válik külön az aukció és a galéria, mert Tóth Árpád elmondása szerint két teljesen más vásárlói és eladói szempont érvényesül mindkét esetben. Egy aukció inkább a különleges művekről szól, és az adott pillanatban hozott döntésekről, vásárlói hangulatról már ismert művekre vonatkozóan, miközben a galériában lehetőség van válogatni és felismerni egy erős, vagy fontos mű jelentőségét idő előtt. 

Sokan végeznek komoly munkát, hogy a magyar kortárs képzőművészet külföldön is elismert legyen, így a Contempo kínálatában rendszeresen szereplő Pécsi Műhelyt, az Iparterv csoportot és a Rózsa-kört is egyre szélesebb körben jegyzik. Ennek köszönhetően már érezhető folyamatok vannak, egyre több külföldi gyűjtő van, aki leginkább a 60-as 70-es évek és azon belül is a koncept art és a neoavantgarde iránt érdeklődik. Ennek részben az is az oka, hogy ez a terület még kiaknázatlan, mert miután a legfontosabb művek nyugaton kanonizálódtak, és a piac felvette őket, addig itt is történtek érdekes dolgok, amikre addig nem figyeltek. A leleményesebb gyűjtők pont erre éreznek rá, és hogy itt még a gazdasági helyzetből kifolyólag is lehet fontos és jelentős műveket olyan pénzekért venni, ami nyugaton töredéke egy jelentős ottani műnek, miközben erős, és izgalmas alkotásokról van szó. 

A harmadik aukció anyagából az árverése bocsátott művek listáját összeállító Tóth Árpáddal válogattunk.

Szabó Ákos – Alul, 2001. A 2000-es évek elején végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetemen annak a művészgenerációnak a tagjaként, amely egy nagyon izgalmas, friss időszakot indított el a magyar képzőművészeti életben. Kortársai között tudhatjuk többek között Tamási Claudiát, Győrffy Lászlót, Király Andrást és Kupcsik Adriánt, de talán idesorolhatjuk a valamivel idősebb Hajdu Kingát is. Szabó Ákos egyfajta nagyon érzékeny festészetet képvisel, melynek emelkedettsége ritka a magyar művészetben, és talán Ferenczy Károlyhoz, vagy nemzetközi kortárs művészeti összefüggésben Gerhard Richter realizmusához köthető. Munkáira a gondolati szürrealizmus jellemző, amely furcsa helyzeteket, különleges hangulatokat mutat meg. Festészetének markáns meghatározója a sejtelmesség, amely nem kizárólag a témaválasztás, a képen látható figurák talányosságának következménye, hanem az elmosódott, ködszerű színátvitel eredménye is. Hasonlóan expresszív talányosságot látunk a nála idősebb Szűcs Attilánál vagy Alexander Tineinél. Szabó Ákos rövid ideig festékkaparásokkal is kísérletezett. Az Alul ennek a korszaknak egy fontos munkája, és szokatlan kivágásával, finom színhasználatával szépen jellemzi a művészre jellemző képi világot. Nem tudhatjuk, mi az de nem is fontos , amit a festő nem mutatott meg; különös, legalul elvágott perspektívát használ. A festékkaparással előidézett mintázatról nem lehet eldönteni, hogy az enyészet rágta meg a vászonra hordott festéket, vagy a képen szereplő fiatalember találkozott valamiféle különös jelenéssel. (Fotó: Contempo Auctions)

Baranyay András – Mészárszék, 1965. A Mészárszék című képet Baranyay András 1965-ben festette. Ebben az évben végzett a Képzőművészeti Főiskolán Bernáth Aurél tanítványaként. Festőként diplomázott, de később inkább grafikusként és átfestett fotóival lett elismert. Ezen a képen már megjelenik a részletező látásmódra irányuló törekvés, a képen belüli viszonyokat és a fény-árnyék problémát pedig festékfoltok izgalmas játékával mutatja be. A részletek felnagyítása később következetesen jelen lesz az életműben. A 60-as évek végi Iparterv kiállításokon is bemutatott litográfiákon, majd később az átfestett fotókon is láthatunk felnagyított testrészeket kar- és kézrészleteket. A Mészárszék témájának művészettörténeti előzményei Rembrandt és Soutine munkái lehettek: a hasított marhák a festői érzékiségét és plasztikusságát hivatottak kifejezni. Bernáth Aurél hatása nem nagyon érződik a festményen: a fiatal Baranyay inkább a klasszikusokat választja mestere korszerűnek gondolt, ám a 60-as évekre már a korszerűtlenségbe merevedett piktúrája helyett. Idén decemberben a Magyar Képzőművészeti Egyetemen tervezett Baranyay András életmű-kiállításon is bemutatják majd a képet mint a művész korai, érett és fontos munkáját. (Fotó: Contempo Auctions)

Méhes László Langyos víz, 1979. Ha egy komoly, átfogó könyv jelenik meg a XX. századi magyar képzőművészetről, akkor Méhes Lászlótól a 70-es években készült Langyos víz című sorozat valamely darabjának mindenképpen helye van benne. Első darabjának inspirációjául egy hajdúszoboszlói képeslap szolgált, ezután a művész több fotót és vázlatot is készített fürdőkben, strandokon. A sorozaton a kor öntudatos, kádárkori kisembereit látjuk, ahogy éppen nagy megelégedéssel ücsörögnek a vízben, és pózolnak a kamerának, a festőnek. Pihennek, jól érzik magukat. Van itt egy erős kritikai él: mintha a boldogsághoz nem kellene más, csak kellemes, langyos víz. A korabeli szocialista diktatúra langymeleggé hűlt elnyomása már komfortossá vált. Méhes az emberi esendőség, az opportunizmus emlékművét rajzolja/festi meg bravúros mesterségbeli tudással. A kapitalista fogyasztói társadalomra reflektáló művészeti irányzat sajátosan magyar változata ez, és mint ilyen, különleges. A közép-európai hiperrealizmus ikonikus műveként értelmezhető sorozat darabjai jelentős magyarországi és külföldi köz- és magángyűjtemények megbecsült kincsei. (Fotó: Contempo Auctions)

Koncz András – Györgyi, 1976. Az utóbbi időben egyre többen foglalkoznak azzal, hogy a magyar művészet olyan területeit is kutassák, amelyek eddig egyáltalán nem voltak fókuszban. Koncz András a 80-as évek új festészetének egyik fontos alkotója, és azóta is rangos helyet foglal el a magyar képzőművészetben. A 70-es években készült munkái közül eddig csak a fényképek és a konceptuális munkák voltak ismertek. Közel tizenöt évvel ezelőtt az Ernst Múzeumban volt egy kiállítása a kortársak, barátok, barátnők életét megörökítő fotóiból. A fotómunkák kiválóan bemutatták azt a hangulatot, amely a főiskola mellett működő, legendás Rózsa presszóhoz köthető. Azt az avantgarde-underground közeget, amelyben a főiskolás fiatalok más képzőművészekkel, zenészekkel, írókkal, filmesekkel együtt a kor aktuális művészeti kérdéseiről gondolkodtak és beszélgettek. Kevéssé ismert, hogy Koncz Andrásnak a konceptuális periódusa mellett volt egy rövid fotorealista időszaka is. Néhány olajfestmény és ceruzarajz készült ebben az időben. Az egyik – talán a legsikerültebb ezek közül az árverésen szereplő, Györgyi című műve is, amely izgalmas állomás a magyar fotorealizmus történetében. Itthon inkább az amerikai vonalhoz köthető munkák születtek, itt azonban inkább a stílus európai képviselőinek hatása érezhető. Nem találjuk benne a közép-európai kritikai hangvételt sem. (Fotó: Contempo Auctions)

Hencze Tamás – Horizontális struktúra, 1972. Az utóbbi időben egyre inkább felértékelődik az 1960-as és 70-es évek művészete. Hencze Tamás annak a legendás, ún. „Iparterv generációnak” az egyik fontos alkotója, amely a háború utáni magyar művészetben először tudott képi világában visszacsatlakozni az aktuális nemzetközi áramlatokhoz. Hencze Tamás következetessége, festői érzelmeket redukáló, világosan egyszerű eszközhasználata példa nélküli a magyar művészetben. Egyetlen szín – a fekete és annak árnyalatai használatával, szinte színek nélkül jut el az optikai és téri illúziókeltés igen magas szintjére. A 60-as évek közepétől festett struktúráival itthon és a nemzetközi színtéren egyaránt élen járt. Művészete ekkor szoros párhuzamot mutatott Csiky Tiboréval. Jó barátok voltak, és hasonló művészeti kérdések foglalkoztatták őket: a struktúra és a minimalizmus. Hencze ebben az időben a képeit szinte csak kartonlemezre festette. Nemcsak azért, mert lakása-műterme a KISZ lakótelepen nem volt alkalmas nagyméretű vásznak megfestésére és tárolására, hanem azért is, mert hengerrel való festésre a merev karton a legalkalmasabb. (Fotó: Contempo Auctions)

Tót Endre – Erotische Bild, 2001. Tót Endre erotikus munkájával azt az izgalmas teóriát járja körbe, amely egy hiányzó mű, vagy részlet koncepciójára kérdez rá. Ami nincs ott, az valóban nem létezik, vagy ami hiányzik, az a hiánya révén jelenvalóbb, mint ami jelen van? Mi az, amit nem festhet meg, nem mutathat meg, nem élhet meg a művész? A Meg nem festett képek című sorozathoz hasonlóan a hiány megjelenítése azt demonstrálja, hogy a semmivé tett látvány erősebb lehet, mint a megfestett projekció. Tót hiányesztétikája tulajdonképpen érvényesítő eszköz. A képből kitépett, kihasított szemérmetlenség eltakarásával válik a kép valóban szemérmetlenné. Abban a korban, amelyben az erotika területén divattá vált mindent megmutatni, az az érdekes, amit nem látunk, arra vágyunk, ami nem lehet a miénk. 2001-ben, amikor a kép készült, már nagyon is érvényes kérdés volt az erotikus tartalmak pornográfiába való beolvadása. 2017-ben ez még aktuálisabb. A nyomtatás és égetés technikájával készült műben megjelenik a Tót Endrére oly jellemző humor is: a vágy szinte már olyan perzselő, hogy, mondhatni, feltüzeli és elégeti a szerelmeseket. Szinte várjuk, hogy a belobbantott láng elérje a lap szélét, és ezzel átadja a képen szereplőket a teljes megsemmisülésnek, a SEMMI esztétikájának. (Fotó: Contempo Auctions)

Bernát András – Objektum No.509. A festmény, amely Bernát András majd tíz éve festett művei közül való, a tőle megszokott monokróm nyugalom helyett erős színekkel lep meg. A kék és okker komplementer játéka megtöri a megszokott egyszínűséget, a színek találkozása ha úgy tetszik, ütközése elemi erejű hatást kelt. Bernát festészete a tájhoz kapcsolódik: a képzeletbeli, álomszerű tájak és a testtájak egymás képi szinonimáiként vannak jelen. Érzékeny, lírai, absztrakt festészet. A tér a színek áramlásában, lüktetésében kitágul, és egyre nagyobbá terebélyesedik. A speciális technika az alumíniumporral kevert festék rétegzése vibrálóvá teszi a kék, a zöld, a fehér, az okker árnyalatait. A vibrálás nem nyugtalanító, inkább áramlás érzetét kelti, melyben a néző felfedezheti a képből áradó végtelenséget. Bernát képei tartózkodnak a történetmeséléstől. Itt, most talán elgondolkozhatunk rajta, hogy vajon a fény töri-e meg a sötétet, vagy a sötétség nyeli el a ragyogó végtelent. (Fotó: Contempo Auctions)

Altorjai Sándor – Űrséta, 1967. Altorjai Sándor életét kettősségek jellemezték. Ingázás a maga építette (és többször összedőlt) szigligeti ház elszigeteltsége és a budapesti művészlét között. Miközben szoros kapcsolatot (és barátságot) ápolt a korszak legnagyobb hatású avantgarde művészével, Erdély Miklóssal, szorgalmasan küldözgette a Képcsarnok heti zsűrijébe (egyébként sok esetben kiváló) tájképeit. Az életműben különleges helyet elfoglaló Űrséta ugyanabban az évben, 1967-ben készült, mint fő műve, a Süllyedjek felfelé. /E.M. portréja: Integetős kép/, amely jelenleg is a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításán látható, és a magyar popművészet egyik főműve. Az Űrséta olajfestékkel készült farostlemezre, de tartalmaz újságpapírból kivágott kollázsolt elemeket is. Szimbolikája, keletkezéstörténete megfejtésre vár. A bal felső sarokban egy újságfotót látunk egy parlamenti ülésszerű jelenettel, amelyből mint egy köldökzsinóron jutunk el egy iskolásforma gyerekhez, aki a táskáját fogva áll. Eszünkbe juthat a korai sci-fi novellák, filmek világa és az azokban megjelenő kozmikus és egzisztenciális kérdések. A festmény különlegességét növeli, hogy a magyar művészetben a világűrrel, a csillagászattal kevés alkotás hozható kapcsolatba, és űrhajósokkal, űrutazással foglalkozó műveket – Kondor Béla, Siskov Ludmil és talán Tóth Menyhért néhány alkotása kivételével – szinte nem is nagyon ismerünk. (Fotó: Contempo Auctions)

Csiky Tibor – Kontrasztok A, 1971 A hatvanas években indult neoavantgárd generáció egyik fontos alakja a szobrász Csiky Tibor. Az eredetileg fizikatanár végzettségű alkotó konok és következetes módon lépett a művészi pályára, és fogalmazta meg mondandóját. Kora természettudományos szemléletének meghatározó gondolatai adták munkái kiindulópontját. A struktúra, a mikro- és makrovilágok hasonlóságának problémája, a formaviszonylat és az abból adódó dinamikai és felületi mintázatok váltak vizsgálódásai középpontjává. A hatvanas évek közepétől készítette nemes fába (dió, mahagóni) vésővel bevájt aprólékos relief kompozícióit, híressé vált struktúráit. A hetvenes évektől a minimalizmus felé fordult. A korábbi korszak záró, és az új korszak egyik első, fontos darabja az árverésen is szereplő Kontrasztok. A szobor különleges játékot kínál a szemnek: a fény és az árnyék keveredése olyan optikai illúziót kelt, amely elmossa a süllyedés valódi mélységét. Kereskedelmi forgalomban ritka egy ilyen munka felbukkanása: a bronzöntés akkoriban is nagyon költséges volt, és az avantgárd művészek nem nagyon számíthattak anyagi támogatásra. A mű fontosságát jelzi az is, hogy Csiky Tibor első, Hajdu István-féle monográfiájában reprodukálásra került. Az olvasónak a művész ’70-es években készült köztéri szobrai is ismertek lehetnek: például a Martinelli téri lemezdomborítás (amely Bohus Zoltánnal közös munka), vagy a nagy mahagóni relief a MÁV jegyirodájában, vagy a kozmikus galaxisszerű spirált formázó fa relief az újpesti Alkotmány moziban. Mára sajnos egy sem található az eredeti helyén. (Fotó: Contempo Auctions)

Káldi Katalin – Dobások I. Káldi Katalin a 90-es évek közepén járt a Képzőművészeti Főiskolára, Károlyi Zsigmond híres monokróm osztályán volt hallgató. Pályája elején Káldi a festészet egy szűk területét jelölte ki magának, és ezt a szűk területet tágas gondolatisággal és szakmai precizitással, alapos filozófiai felkészültséggel, módszeresen járja körül. Megpróbál minél egzaktabb problémára koncentrálni, és annak a legvilágosabb artikulációját megjeleníteni. Egyszerű dolgok, képen belüli viszonylatok foglalkoztatják, mint például a rend és rendezetlenség, vagy a számosság kérdése. A képen szabályosan elrendezett dobókockákat látunk, melyeknek összessége mintha egy padlómozaik képét idézné elénk. A művész egy valós kockával dobott, és ezen dobások sora adta ki az itt szereplő számok egymásutániságát. Amely számot Káldi kidobta, az került következőként a festményre. Ezzel megjelenik a játék és az időbeliség tényezője is. Ennek a 2009-ben festett munkának készült egy - a művész szavaival élve - “optimistább” változata is, ahol több 6-ost sikerült kidobnia. (Fotó: Contempo Auctions)

Sarkadi Péter – Devotio, 1980 körül. Sarkadi Péter a Képzőművészeti Főiskola szomszédságában működő Rózsa Presszóhoz köthető művészeti kör tagja volt. A 70-es évek közepén a főiskola unalmas légköréből szabadulni próbáló fiatalok önszervező módon próbáltak válaszokat adni a művészet aktuális kérdéseire. Sarkadi a művész személyiségével kapcsolatos kérdéseket járta körül: Ki a művész? Mitől művész a művész? Van-e a művésznek privát élete? Melyek a művészként való létezés attribútumai? Képregényekben, fiktív lemezborítókon, könyvborítókon, plakátokon, rajzokon adta meg a válaszokat. Ezekben mutatta meg azokat az attribútumokat, amelyek egy igazán sikeres művészt külsőségeiben meghatároznak. A Devotio középpontjában ő maga szerepel úgy, ahogyan a rocksztárok, popikonok (pl. David Bowie) jelentek meg a korabeli ábrázolásokon. Maga a mű olyan, mint egy rajongóknak szánt ikon. A kép fölső részén egy vonalzót találunk, amely itt egyszerre fétis, és a rajzolás alapvető eszköze. A mű magas szintű szakmai felkészültségről és nagyfokú precizitásról árulkodik, mint Sarkadi minden munkája. Részletgazdagsága oly fokú, hogy mint a művész számos más munkája esetében is nehéz eldönteni, hogy nyomdatechnikai eszközzel sokszorosított képet, vagy egy azt imitáló grafikát látunk. (Fotó: Contempo Auctions)

Bernáth/y Sándor – A legszebb nyakkendő a gyűlésen (Tóth Dezső), 1980. Bernáth/y Sándor elsősorban zenei munkássága révén ismert Magyarországon. A legendás Bizottság Zenekar alapító tagja volt, és később is részt vett különböző zenei formációkban. A 90-es években ő volt a technózene magyarországi élharcosa, annak idején fiával Bernáth/y and the Son néven léptek fel a berlini Love Parade-en. Képzőművészeti munkássága a 70-es évek elején indult, amikor barátjával, Bukta Imrével land art és más kísérleti művészeti akciókat csináltak. Ezt követően Bernáth/y, egy a Csontváry életművét követő festészeti programmal folytatta pályafutását. A 70-es évek közepétől a koncept art őt is megérintette, és fotószekvenciákkal kísérletezett. Érett korszaka már a hiperrealista időszakára tehető, vagy ahogy ő nevezte, szocialista yrrealista időszakára. Ezen Bernáth/y azt a látásmódot értette, amelynek jegyében a korabeli politikai propaganda visszásságait mutatta fel. Kiindulópontjai a párt hivatalos lapjának, az akkori Népszabadságnak olykor hihetetlenül bugyuta és abszurd reprodukciói voltak. A „kitekert” gondolkodásmódjáról híres Bernáth/ynak meggyőződése volt, hogy a valóság sokkal furcsább és érdekesebb dolgokat tud produkálni, mint a képzelet. Műveiben mindig ezt, a képzelet és valóság közt húzódó vékony mezsgyét kutatta. Az árverésen szereplő, a szocialista yrrealista korszak fontos darabjaként jegyzett festmény is létező újságfotó alapján készült, amely azt a pillanatot örökítette meg, amikor Tóth Dezső művelődési miniszterhelyettes nyakkendőben?! elalszik a parlamentben, mellette Aczél György ül. A művész felnagyította a fotót, és hasonló raszteres hálóval festette meg, mint ami a kor nyomdatechnikájának gyengeségéből kifolyólag az eredeti képen is látható. Ez a politikai-kritikai látásmód teszi egyedivé és nemzetközi összehasonlításban is érdekessé a közép-európai hiperrealizmust. (Fotó: Contempo Auctions)

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!