Volna itt egy népirtás

GettyImages-860824264 master
Kevin Frayer fekete-fehér fotói rémisztő képet mutatnak a sáros menekülttáborokba zsúfolt rohingják mindennapjairól. A masszává olvadó tömegjelenetekben néha nehéz kivenni, hol ér véget az egyén, hol kezdődik a tömeg és hol folytatódik a táj. A színválasztás, pontosabban, a színek hiánya itt nem csak hatásvadászat, hanem az üzenet része is.

"A fiú a tömegben ételosztáshoz állt sorba a Cox's Bazar melletti menekülttáborban, Szeptember 20-án. Ez volt az első ételosztás, amit végignéztem, közvetlenül miután megérkeztem. Kaotikus volt a helyzet. Az emberek kiabáltak, kapkodtak a csomagokért. Elképesztő feszültséget lehetett érezni, ahogy a tömeg nyomult előre. Nem tudtam közöttük mozogni, ezért felugrottam a kocsi tetejére, és akkor láttam meg a kisfiút a bal kezemnél. Ő is felhúzta magát a kocsira és sírni kezdett. Először megérintette az ételt osztó férfi lábát, aztán szorosan átkarolta és ételért könyörgött neki. Teljesen lefagytam. Ez a gyerek az irdatlan tömeg legelejére küzdötte magát teljes kétségbeesésében. Ekkor értettem meg, milyen szomorú történet közepébe csöppentem."

Tehetetlenül nézi a világ, ha nézi egyáltalán, hogy a 60 milliós Mianmar etnikai tisztogatást hajt végre az ország északnyugati részén élő rohingják ellen. A bő egymilliós muszlim kisebbség Mianmar függetlensége óta, egy rövid időszakot leszámítva mindig is csak épphogy megtűrt része volt a buddhista többségű országnak, bár többről van szó a vallási különbségnél. Meglepő lehet, de a korábban Mianmar demokratizálásáért küzdő, Nobel-békedíjas Aung Szan Szu Csi kormányfő is simán védelmébe vette a tisztogatást, így a mianmari hadsereg civilek, gyerekek életét sem kímélve szinte akadálytalanul viszi végbe akcióit, amelyeket sokak szerint népirtásnak kellene nevezni.

Augusztus 25. óta csaknem félmillió rohingja menekült a szomszédos Bangladesbe, ahol menekülttáborokban zsúfolódnak össze. Gyerekek tízezrei szüleik nélkül, élelmiszersegélyeken tengődnek a táborokban. A mianmari hadsereg akcióinak - amelyet egy tucatnyi mianmari rendőr halálát okozó támadásra hivatkozva indítottak el - legalább háromezer halálos áldozata van a rohingják között. Az ENSZ etnikai tisztogatásnak minősítette a helyzetet. Bár az elmúlt ötven évben nem ez volt az első etnikai alapú katonai megmozdulás a térségben, de ez most minden eddiginél nagyobb.

A cikkben a szöveget megtörve, dőlt betűvel kiemelve olvashatják a fotós személyes benyomásait a képei mellé, amiket a Time-nak adott interjújában osztott meg.

(Fotó: Kevin Frayer / Getty Images Hungary)

A hajók általában éjszaka érkeznek, teljes sötétségben. Nappal csak akkor vállalkoznak az útra, ha a helyzet rendkívül sürgőssé válik, vagy biztosnak ígérkezik az átkelés. Amikor egy hajó elsüllyed vagy felborul, a fedélzeten utazók nem számíthatnak segítségre. A keresésükre sem indul senki. Ismeretlenül és névtelenül fulladnak a vízbe. Ez az anonimitás a legborzasztóbb az egész útban. A parton várakozók csak annyit tehetnek, hogy megvárják, míg a víz partra sodorja a holttesteket.

Amikor egy csónak épségben megérkezik, gyorsan összeverődik egy-egy kis csapat, hogy partra segítsék a többieket. A gyerekeket emelik le először, nehogy a vízbe essenek, aztán az öregeket és így tovább. Az utazásban sokan úgy kimerülnek, hogy a parton rögtön összeroskadnak.

Érzed körülöttük a tragédiát. Mindenki elvesztett már valakit és mindenki kétségbe van esve. Kegyetlen ennek a szomorú utazásnak a teljes némasága. Néha halk szipogás vagy gyereksírás töri meg, de az emberek végig síri csendben haladnak. Hátborzongató érzés.

(Fotó: Kevin Frayer / Getty Images Hungary)

"Az újonnan érkezők  a parton ülve pihenik ki a vízi utat. Itt nincs semmi szervezettség. Egyszerűen csak elindulnak a falvak felé, ha elég erőt gyűjtöttek a sétához. Út közben a templomokban és iskolákban kapnak enni és átmeneti menedéket, néhány helyi civil szervezet még valamennyi pénzt is tud adni, amit alapítványok gyűjtenek a rászorulóknak. A menekülőknek csak annyi holmijuk van, amennyit magukkal tudtak cipelni a hátrahagyott otthonaikból.

Nagyjából egy nap az út a határ mentén, mire elérnek az első táborokig, ahová regisztráció után lehet belépni."

"A táborok rendkívül zsúfoltak, és napról napra növekednek. Az újonnan érkezőknek maguknak kell tábort verniük bambuszból és ponyvákból.

A segélyszervezetek dolgozói folyamatosan ásnak latrinákat és kutakat, hogy megpróbálják elejét venni a gyorsan terjedő fertőzéseknek. Közben pedig megállás nélkül zuhog az eső. A monszuntól a földes talaj teljesen felázik, sártengerré változtatva a tábort.

Nehéz bármihez hasonlítani ezt a látványt. A legszomorúbb dolog, amit valaha láttam."

(Fotó: Kevin Frayer / Getty Images Hungary)
(Fotó: Kevin Frayer / Getty Images Hungary)

"Hiszek benne, hogy az erős történetek rá tudják kényszeríteni a kormányokat, hogy lelkiismeretesen cselekedjenek, és jó döntéseket hozzanak. Hogy segítsenek ezeknek az embereknek, ebben az elkeseredett helyzetben. Minél több információt osztunk meg róluk, annál erősebb lesz az üzenet, ami reakciót válthat ki a olvasó tömegekből.

Ha ezek a képek elérik, hogy az emberek egy kicsit is törődjenek a másikkal, már megérte a munkám. Felhívni a világ figyelmét egy gonosz erőre, ami fél millió embert űzött el az otthonaikból, felégetve házaikat. Minél több kép lát napvilágot erről a történetről, annál jobb." - Kevin Frayer