A szellem álmában teremti a valóságot

Lettország nemcsak digitális mintaországként, NATO-előőrsként vagy az orosz hibrid háború egyik gyakorlóterepeként tűnik fel a nemzetközi közvélemény hírfolyamában, hanem a káeurópai coolság sokadik reneszánszának egyik új felfedezettjeként is. Ahol a tradíció és a modernitás, a centrum és a periféria, a nemzeti és a modern, a skandináv és a szovjet hatások egymásnak feszülése és egymásra rétegzettsége teremti a színeket és az izgalmakat. A lett retró-cool egyik ihletője és egyben dokumentálója Katrina Kepule fotós, aki 2016-tól egy sor díjat bezsebelt album formájában is kiadott ambiciózus fotósorozatával, az Ülj csak néma csendben!-nel, ami egyszerre fényképészeti mélyfúrás, illetve filozofikus meditáció a harsány színek és a felszín alatt húzódó nyugalomról.

Kepule szereti a periféria perspektíváját; a hátsó ülésekről, a hóesésből, a reflektorcsillogásból vagy a füstfelhőből exponált képeket. A periféria perspektívája nála ráadásul világnézetté tágul, hiszen például Latgale (oroszok lakta) régiója nem más, mint egy periféria perifériája, lévén

Latgale Lettország perifériáján, Lettország pedig Európa perifériáján helyezkedik el.

Kepule maga is egy lett kisvárosban, Jecavában született, és egész életében lenyűgözték a külterületek, külvárosok, melyek nem biztosítanak túl sok lehetőséget a művészi kibontakozáshoz, de pont szűkmarkúságukkal ösztökélik kreativitásra lakóikat.

De a külterületek – a retró és a káeurópaiság mellett – nyugalmat is árasztanak; nem véletlen, hogy Kepule albumához Franz Kafka legsúlyosabb metafizikai-teológiai gondolatai, a züraui aforizmák közül választotta mottóját:

Nem kell elhagynod a szobát. Maradj ülve az asztalnál, és figyelj. Nem is kell, hogy figyeljél – egyszerűen várjál. Nem is kell, hogy várjál. Csak tanulj meg nyugodtnak maradni és csendesnek és visszahúzódónak. A világ maga fogja felkínálni magát neked, hogy leleplezd. Nincsen más esélye. Eksztázisban fog a lábad előtt heverni.

És Kepuleh szerint ehhez a leleplezéshez ki kell lépni a Város egyenmodernségéből. És a fotós ki is lépett, mert miközben a modernség mindenhol ott figyel a málló tapétától a garázsbelsőig, a képek főszereplője nem más, mint a nyugalom. Ez a nyugalom azonban Kepule képein a „még épp így van” nyugalma, a kierkegaard-i béke: az az állapot, amikor a nyugalmat közvetlenül semmi nem fenyegeti, de pont ez a „semmi" az, ami a képeknek álomszerűségükben is egzisztenciális súlyt kölcsönöz, hiszen ahogy a dán filozófus írta:

a szellem álmában tervezi saját valóságát, ez a valóság azonban a semmi.