Ami mindig elfolyik az ujjaink között, és sohasem fogy el
További Nagykép cikkek
Próbáljuk meg elképzelni, ha annyi vízből kellene gazdálkodnunk, mint Kenya egyes vidékein, azaz naponta fejenként 2-5 literrel. Ezzel szemben a gazdag országokban automata mosógéppel, mosogatógéppel rendelkező családokban a napi, fejenkénti vízfogyasztás eléri a 350 litert.
– mondja Molnár Zoltán fényképész. Idén tavasszal mutatta be a PH21 Galériában Aqua című kiállítását, ahol több országban, éveken keresztül készített fotográfiáit gyűjtötte össze, a víz és az ember kapcsolatáról. A fotós az egyéni és a közösségi vízigény ökológiai összrendszerét akarta bemutatni, különböző példákkal szemléltetve Brazíliától Spanyolországon át Romániáig.
A tengerpartok, tavak és folyók mentén élő népek és kultúrák különbözőek. Az ott élő emberek összekötő, összetartó eleme a víz.
A kiállításból egy kötet is készült, ennek bevezetőjében Uhl Gabriella, a Budapesti Metropolitan Egyetem docense ír a fotóesszéről. A kurátor-művészettörténészt a különböző természeti jelenségek, és a gigantikus méretek nyugtalansággal töltik el, a víz látványa viszont szerinte megnöveli a szemlélődés idejét. Így lehet lefényképezni, „sajátunkká tenni mindazt, aminek magunkat kellene odaadni.” Uhl szerint a tenger a világ alapvető arányait teszi nyilvánvalóvá.
Molnár Zoltán számára viszont nem az esztétika volt az egyetlen szempont. Fotósorozatával ugyanis környezetünk védelmére akarja felhívni a figyelmet: szerinte az emberiség mértéktelenül fogyaszt, mérgezi az élővilágot, ennek pedig komoly következményei vannak már most is.
Hét olyan nagyobb folyó van már a Földön, amik nem érnek el egy tengerpartig sem. Műtrágyával és ipari hulladékokkal szennyezik az ivóvizet. A tiszta levegő és az iható víz élet vagy halál kérdése a vízpartokon élő emberek számára.
„A víz lételem, alapfeltétele az ember egyéni és társadalmi létének.” Az ember pedig a vizet, mint természeti erőforrást igen sok formában hasznosítja. A fejlett világban a háztartásokhoz, a közintézményekhez vezetékek hálózatán keresztül jut el a víz oda, ahol szükség van rá. (Fotó: Molnár Zoltán)
A gyógyfürdő vize a főváros második legmélyebb kútjából érkezik, 1246 méter mélyről, 76 fokos hőmérsékleten. A fotográfus beválogatta a „Szecskában”, Európa egyik legnagyobb fürdőkomplexumában készült képeit is az Aqua sorozatba. (Fotó: Molnár Zoltán)
Rengeteg funkciója van a víznek: öntözünk, állatokat itatunk, tüzet és szomjat oltunk vele. Mosunk, mosakodunk benne, és akár mellette fürdőzünk, pihenünk, szórakozunk, mint ez a család is. (Fotó: Molnár Zoltán)
A víz több színben is megjelenik: a lábunknál áttetsző, a felfelé ívelő hullámokon zöld, a vízpermetben fehér, a mélységekben pedig „az égtől kölcsönzött kékké összeálló homályos átlátszóság” – írja Uhl Gabriella az Aqua bevezetőjében. (Fotó: Molnár Zoltán)
A víz „az a kincs, ami mindig elfolyik az ujjaink között, és sohasem fogy el”, mondja a kurátor. Egy mindig mozgásban lévő, rögzíthetetlen metafora, amiben egy dolog mindig egy másikhoz vezet. (Fotó: Molnár Zoltán)
A Nagy-Küküllő partján fekvő városban a metángáz hasznosításával indult be a fejlődés. 1961-ben Románia egyik legfontosabb ipari zónájává nyilvánították, koromgyár is működött itt egészen a rendszerváltásig. Azóta egy színesfémgyár és egy olvasztóüzem szennyezi a vizet, a levegőt és a talajt. A város lakói folyamatosan betegek a mérgező gázok miatt, és itt a legmagasabb a csecsemőhalandóság Európában. (Fotó: Molnár Zoltán)
Nem csak az ember formálja a környezetét, de a környezet is formál minket a változásaival. Hiszen a víz mennyisége sem állandó: gyakran túl kevés pusztító aszálykor, sokszor pedig túl sok van belőle árvíz idején. (Fotó: Molnár Zoltán)
A Földön 1,2 milliárd ember él a víz közvetlen közelében. Kapcsolatukat és túlélésüket is a víz minősége határozza meg, ami a fotós szerint „évtizedről évtizedre egyre rosszabb.” (Fotó: Molnár Zoltán)
Molnár Zoltán a dél-amerikai ország több nagyvárosába is ellátogatott: Salvador da Bahia, Rio de Janeiro vagy Belém egyszerre hordozzák magukban az ősi kultúrák sokszínűségét, a gyarmatosítók pompájának emlékeit és a bevándorlók magukkal hozott hagyományait. „Az itt élő emberek közvetlen kapcsolatban vannak a vízzel, és a túlélésük is a víztől függ”, mondja a fényképész. (Fotó: Molnár Zoltán)
A tenger folyamatosan változó és végtelen – ezt a végtelent akarta a fotográfus is keretbe foglalni. Uhl Gabriella szerint ez ugyanaz a felismerés, amivel Szent Ágoston is szembesült a tengerparton, mikor meglátta a kisgyermeket, „aki épp egy kagylóval készült kimerni a végtelen vizet. A tenger kimerhetetlen.” (Fotó: Molnár Zoltán)
Molnár képeiben a tengerpart egy perem: az egyetlen igazi peremvidék ebben a világban, „ahol a határok nagyrészt politikai fikciók, és nem felel meg a határok megszokott fogalmainak.” Változó, hullámzó és végtelenül áteresztő. (Fotó: Molnár Zoltán)
A fotósok „nemcsak a táj, hanem a tájkép meghódítására is indulnak”, mondja a kurátor. Megkeresik a legjobb képkivágás helyét, lehasalnak a fövenyen, magaslatokra hágnak, majd idejük és képességeik határait érezve lencsevégre kapják mindazt, amit látnak. (Fotó: Molnár Zoltán)
A part „számtalan követség, sirály-diplomácia és medúza-export határvidéke; találkozók, sőt légyottok terepe.” A művészettörténész szerint a part egy nyitott, de veszélyes határ az ismert és az ismeretlen között, amelyet csak néhány kétéltű, rákféle és tengeri emlős léphet át büntetlenül. (Fotó: Molnár Zoltán)
A vízben maradéktalanul jelen vannak a világ alapvető vonásai – így az elmúlás is, írja Uhl Gabriella. A holttestek, mítoszok állandó partra sodródása a peremvidékek jellemzője. A part pedig gyakran áldozati felajánlások helyszíne: „a mi vízbe fulladt halottjainké, az ő partra vetett tetemeiké.” (Fotó: Molnár Zoltán)
Rovataink a Facebookon