Nem megszűntem, csak most valahogy nem vagyok

Terhes vagyok, mondtam, amikor még igazán teher sem volt az állapotom, és később is ezt használtam, amikor meg már az volt. Amikor már nehéz volt felvenni a cipőmet, éjszaka nem aludtam, mert bárhogy fordultam, mindenhogy fájt, és rettegtem, nehogy koraszülött legyen a kisebbem, mert közben a nagyobbat emelgetem. És aztán megszülettek a gyerekeim, én meg vártam a nagy érzelembombát, hogy most már akkor én vagyok az ő édesanyja. De nem jött.

Jött viszont a védőnő, először, miután hazaértünk, aztán mondta, hogy majd jön egy hét múlva is. Aztán egyszer csak csengettek. A védőnő. Mit keres itt? Azt mondta, csak egy hét múlva jön, mindegy, biztos a szomszédot keresi, sorházi lakás. Csapzott vagyok, beengedem a kapun, jön mögöttem, utánam. Nem azt mondtad, hogy jövő héten jössz? Jövő hét van, feleli. Nekem pedig nincsenek emlékeim. Nem értem, hogy telt el egy hét, összefolyik minden, a kakis pelusok, az állandó etetések, a bizonytalanság, a félelem, az aggódás, hogy majd nem fogok helyt állni. Persze, sejtettem, hogy nem lesz minden rózsaszín cukormázas álom, de sosem gondoltam, hogy a síró gyerekemmel a fürdőszobában ülök majd totál kiütve a fáradtságtól, kezemben egy hajszárítót zúgatva, csak hogy valahogy elaludjon. Fehér zaj, írta a Google, a Google, ami először a legjobb barátom lett, aztán örök ellenségem. Mert mindenre van tanácsa, ötlete, és mindenről megmondja, hogy normális, aztán meg, hogy nem az. 

Gáldi Vinkó Andrea Sorry I Gave Birth I Disappeared But Now I’m Back című sorozata több tucatnyi emlékemet hozta felszínre. Képeinek júliusban a FERi galéria adott otthont: a galéria falain kis méretű fotók sorakoztak, rózsaszín ragasztószalaggal rögzítve, a képek között szöveges, rajzos papírlapok álltak. Nincs távolság, közelség van, hiszen ez egy magánbeszéd, a fotóművészből lett anya öndefiniálisi kísérlete, annak megörökítése és átadása.

„Ez a munka, ami lehet, sosem lesz több, mint egy folyamat, valójában arról az érzésről szól, hogy kitermeltem és megszültem valakit, akit mindennél jobban szeretek. Önmagamnál is jobban. Az alkotásnál is jobban.

Kevésbé hiszek magamban, az alkotásban, és ezek jelentőségeiben. A sorozat ezekről a kételyekről, félelmekről, kérdésekről szól. Erről a változásról, a megértésről és az emlékezésről. Arról a folyamatról, amelyben minden olyan fontosnak tűnt, és pont mire talán megértettem volna, már vége is lett, és egy újabb kihívás elé állított. Hogy lehet, hogy valami, ami annyira ősi és univerzális, mint az anyaság, mégis annyira magányos. Hogyan lehetséges, hogy még mindig nincsenek válaszok. Hogy még mindig ennyi tabu van körülötte. Mi történik a testünkkel, a hormonjainkkal, a gondolatainkkal, a barátságainkkal és a szerelmünkkel. Mi lesz a karrierünkkel, az otthonainkkal, a szennyessel és a mosogtanivalóval, és mi lesz a szexuális vágyainkkal. Hova tűnik a szabadságunk, hová a zuhanyzásaink és az alvásaink. Szeretek anya lenni. Nagyon szerettem művész is lenni” – írja munkájáról Gáldi Vinkó Andrea.

A fotóművész Rómában érettségizett, majd az ELTE-n tanult művészettörténet–esztétika szakon, 2011-ben pedig a MOME fotográfia szakán szerzett diplomát. Az anyaság hirtelen érkezett az életébe, és miközben korábbi munkáiban főként barátait fotózva, őket ábrázolva adta át művészetében a gondolatait, addig ezúttal saját magát és a családját is bevonta a projektbe. Bár nem így tervezte. „Pár kép úgy került be végül a sorozatba, hogy amikor anno lefotóztam, azt gondoltam, ez csak gyors jegyzet, hogy ne felejtsem el, hogy majd később emlékezzek rá, hogy ilyen kép is kell – például a portré rólam az anyatejfoltos pólómmal. Később ezek a képek más értelmet kaptak, és megmaradtak, mert minden bennük volt.”

Gáldi Vinkó Andrea nem készült szakkönyvekkel a posztpartumra, korábban spontánul élt, szinte bázis nélkül utazgatott. Aztán amikor terhes lett, hazaköltözött Magyarországra. Szakkönyvek olvasgatása helyett azonban inkább gyorsan elintézett még minden fontosat a szülésig tartó időben, mintha legalábbis utána már megszűnne fotóművésznek, embernek vagy nőnek lenni.

„Aztán egyszercsak megszületett a gyerekem, én meg ott álltam enyhén felkészületlenül. Azt hittem, hogy a szoptatás csak annyi, hogy ráteszed a gyereket a melledre, ő pedig nekilát enni. Nem tudtam, hogy ez komoly szenvedés is lehet, amit neki is és nekem is meg kell tanulnunk. Nem tudtam, hogy létezik szoptatási tanácsadó, és még számos egyéb dologról sem tudtam. Szeretném a sorozatot – ami egyébként azóta is folyamatosan készül – könyvben is kiadni, mindazokkal a feljegyzésekkel, kézzel írott gondolatokkal, amik a kiállításon is szerepeltek. Fontos, hogy tudjuk, nem vagyunk egyedül, amikor belezuhanunk ebbe a bizonytalanságba, a káoszba, ami aztán szép lassan elkezd letisztulni, ahogy telik az idő.”

Ezt a rendezőelvet, a kezdeti káoszból a letisztultság felé tartó mindennapokat alkalmazta Oltai Kata művészettörténész, kurátor, amikor a fotóművész képeit felhelyezték a FERi falára.  „Jó volt látni a képeket abban a kontextusban, ahogyan Oltai Katával a FERi-ben elrendeztük őket. Hasonlóan, 10x15-ös méretben rendszerezem a fotóimat én is a stúdiómban, amikor szelektálok, ezért is akartuk megtartani ezt az installálást, de nekem otthon ennyire nem tisztult le a sorozat íve, mint ott, a FERi falain.”

Gáldi Vinkó Andrea fotói közül hármat nemrég beválogattak a TJ Boulting londoni galéria Birth (Születés) című kiállításába is, a tárlatot pedig – az első ránézésre akár mellbimbóként is értelmezhető, kék háttér előtt készült – hasfotójával reklámozták a sajtóban, valamint a meghívókat is az ő képével küldték ki. „A mióta mindkét kiállítás véget ért, megint nehezebb csak anya szerepben lenni” – mondta, aztán megjegyezte, milyen jólesett neki a sok visszajelzés.

„Jó volt a sok visszacsatolás más anyáktól, nőktől, hogy igenis fontos lenne erről többet beszélni, több nő szempontú vizsgálódást, művészetet látni ebben a témában, hogy a hétköznapok könnyebbek legyenek. De amúgy szerintem

ez a kettősség, a balanszírozás a meló és a gyerek között most már örökre megmarad.